Irodalmi Szemle, 1994

1994/10 - DUBA GYULA: Sólyomvadászat

Duba Gyula ahol az idő talán még emberméretű. A sólymokra azonban, amíg nem beszéltem a fiammal, nem emelhetek kezet! XXIII. Mindjárt láttam, hogy a tojó, a tollazatáról és a nagyságáról megismertem. A mé­reteik már bennem éltek, repülésük közben is megkülönböztettem a hímet a tojó­tól. Döbbenetes, hogy egyikük nyugodtan itt ücsörög előttem, és távcsövem karnyújtásnyira hozza, míg a másik nincs jelen, s a hangját se hallom. Hetek óta vá­rom őket, s a tojó most itt ül, kihívóan és gondtalanul pihen. Biztos benne, hogy őt senki sem bántja, vagy azt hiszi, hogy sérthetetlen? Szívdobogtató tünemény, nem jelenthet mást, mint hogy nemsokára a hím is megjelenik. Anyányi galambfiókák totyognak körülöttem, a pelyhes porontyok szeme csillog a homályban. A felnőtt párok érzelmesen turbékolnak a gerendákon, néhányan sze­relmeskednek. Ösztönösen érzem jelenlétüket, nem érdekelnek. Orromban érzem trágyájuk és az elpusztultak bűzét, nehéz szag tölti be leshelyem, s körülöttem a le- züllött, szomorú térséget. Ha jobban odafigyelnék, talán pókokat látnék a gerendá­kon és tetőléceken, s a vastag porrétegben gonosz bogarakat. Az enyészet és elmúlás ősz eleji bánata megérint, halódó világból nézek ki a ragyogó, ujjongva su­gárzó térbe, olyan benne a sólyom látványa, mint a bizonytalan remény, látom még, de lehet, hogy a következő pillanatban messze száll. Távcsövemmel figyelem a tojót, érintésnyire ül előttem, megsimogathatnám fénylő hátát, megvakargathatnám a be­gyét s a nyakát, mint a kölyökkutyának. Világos és sötétebb palaszürke színét há­romszögletes foltok mintázzák, torka és begye sárgásfehér, mellealja és a hasa vöröses, agyagsárga árnyalatokkal, barnássárga vonalkákkal és kerek, szív alakú fol­tokkal, evezői palafeketék, rozsdasárga foltokkal, farka világos, hamuszürke ha­rántszalagokkal. Csupa komoly szín és komor erő, kampós csőre tépő fenyegetés. Nem pihen az antennán, nem is leselkedik, önmagáért ül ott, mint egy jelenség, s kissé úgy tűnik fel, mintha öregesen töprengene valamilyen mély igazságon, amely egyszerű, ám elemi erejű; másrészt a természetes lét nyugalmát szimbolizálja, és a nyugodt erő szépségét testesíti meg. Gyönyörködöm benne, s nem érzek késztetést, hogy célba vegyem. Semmi mást nem érzek, csak elragadtatást és ámulatot. A látványba belefáradt és belekáprázott a szemem; letettem a látcsövet. Én rossz szagú félhomályban ültem, a sólyom meg odakünn ujjongó ragyogásban, tiszta ég­bolt előterében, ebbe fáradt bele a szemem. Rövid ideig a padlás belső terének a homálya és a tető hiányos paláinak matt szürkesége nyugtatta a szemem. S amikor az ablak derűs négyszögén ismét kinéztem a boldog ragyogásba, a nagy tv-antennán már két sólyom ült. A hím is berepült, nem tudom, mikor, hang nélkül érkezett. Szemben ült velem, kissé alacsonyabban a tojótól, s mellével felém, odakínálta a be­gyét, gyermekkorom gumiparittyás verébvadászatainak a legjobb célpontját, a leg­kerekebb és legkönnyebben eltalálható célt. Megtörtem a légpuska csövét, nyílásába helyeztem a tompa fejű, üreges lövedé­ket, és ismét lecsuktam a csövet. Szenvedélyt vagy izgalmat nem éreztem, inkább kényszert, s talán szomorúságot. A hímet vettem célba, ahogy elterveztem. A begye

Next

/
Oldalképek
Tartalom