Irodalmi Szemle, 1994
1994/10 - DUBA GYULA: Sólyomvadászat
Duba Gyula ahol az idő talán még emberméretű. A sólymokra azonban, amíg nem beszéltem a fiammal, nem emelhetek kezet! XXIII. Mindjárt láttam, hogy a tojó, a tollazatáról és a nagyságáról megismertem. A méreteik már bennem éltek, repülésük közben is megkülönböztettem a hímet a tojótól. Döbbenetes, hogy egyikük nyugodtan itt ücsörög előttem, és távcsövem karnyújtásnyira hozza, míg a másik nincs jelen, s a hangját se hallom. Hetek óta várom őket, s a tojó most itt ül, kihívóan és gondtalanul pihen. Biztos benne, hogy őt senki sem bántja, vagy azt hiszi, hogy sérthetetlen? Szívdobogtató tünemény, nem jelenthet mást, mint hogy nemsokára a hím is megjelenik. Anyányi galambfiókák totyognak körülöttem, a pelyhes porontyok szeme csillog a homályban. A felnőtt párok érzelmesen turbékolnak a gerendákon, néhányan szerelmeskednek. Ösztönösen érzem jelenlétüket, nem érdekelnek. Orromban érzem trágyájuk és az elpusztultak bűzét, nehéz szag tölti be leshelyem, s körülöttem a le- züllött, szomorú térséget. Ha jobban odafigyelnék, talán pókokat látnék a gerendákon és tetőléceken, s a vastag porrétegben gonosz bogarakat. Az enyészet és elmúlás ősz eleji bánata megérint, halódó világból nézek ki a ragyogó, ujjongva sugárzó térbe, olyan benne a sólyom látványa, mint a bizonytalan remény, látom még, de lehet, hogy a következő pillanatban messze száll. Távcsövemmel figyelem a tojót, érintésnyire ül előttem, megsimogathatnám fénylő hátát, megvakargathatnám a begyét s a nyakát, mint a kölyökkutyának. Világos és sötétebb palaszürke színét háromszögletes foltok mintázzák, torka és begye sárgásfehér, mellealja és a hasa vöröses, agyagsárga árnyalatokkal, barnássárga vonalkákkal és kerek, szív alakú foltokkal, evezői palafeketék, rozsdasárga foltokkal, farka világos, hamuszürke harántszalagokkal. Csupa komoly szín és komor erő, kampós csőre tépő fenyegetés. Nem pihen az antennán, nem is leselkedik, önmagáért ül ott, mint egy jelenség, s kissé úgy tűnik fel, mintha öregesen töprengene valamilyen mély igazságon, amely egyszerű, ám elemi erejű; másrészt a természetes lét nyugalmát szimbolizálja, és a nyugodt erő szépségét testesíti meg. Gyönyörködöm benne, s nem érzek késztetést, hogy célba vegyem. Semmi mást nem érzek, csak elragadtatást és ámulatot. A látványba belefáradt és belekáprázott a szemem; letettem a látcsövet. Én rossz szagú félhomályban ültem, a sólyom meg odakünn ujjongó ragyogásban, tiszta égbolt előterében, ebbe fáradt bele a szemem. Rövid ideig a padlás belső terének a homálya és a tető hiányos paláinak matt szürkesége nyugtatta a szemem. S amikor az ablak derűs négyszögén ismét kinéztem a boldog ragyogásba, a nagy tv-antennán már két sólyom ült. A hím is berepült, nem tudom, mikor, hang nélkül érkezett. Szemben ült velem, kissé alacsonyabban a tojótól, s mellével felém, odakínálta a begyét, gyermekkorom gumiparittyás verébvadászatainak a legjobb célpontját, a legkerekebb és legkönnyebben eltalálható célt. Megtörtem a légpuska csövét, nyílásába helyeztem a tompa fejű, üreges lövedéket, és ismét lecsuktam a csövet. Szenvedélyt vagy izgalmat nem éreztem, inkább kényszert, s talán szomorúságot. A hímet vettem célba, ahogy elterveztem. A begye
