Irodalmi Szemle, 1994

1994/9 - NYELV ÉS LÉLEK - TOLCSVAI NAGY GÁBOR: Nyelvárulás és nyelvmentés: kánon vagy diskurzus

Nyelvárulás és nyelvmentés: kánon vagy diskurzus

tárán, hivatalos kormányzati felsorolásokban az utolsó helyek egyikén, ha egyáltalán megemlíttetik” politikai döntések eredménye. Ezt hangsúlyozta korábban több különböző írásában Lanstyák István is. Csak ez után az elhatárolás után léphetünk a nyelvhelyességgel kapcsolatos vita szűkebb területére.

A második kérdés a tudománytörténeti múlttal kapcsolatos. Szellemi tevékenységünk aligha működhet másképp, mint a múlt folyamatos értelmezésével. Ebben az értelmezésben az értelmező egyén történeti meghatározottsága a döntő, amely kijelöli azt a horizontot, amelyben a múlt befogadhatóvá válik. Ezért a múlt értelmezése természetesen folyamatos elkülönbözést mutat, egyénenként, csoportonként, nemzedékenként stb. Mindennek következtében nemigen akad abban semmi csodálatos, hogy egy későbbi nemzedék másként értelmezi az ötvenes, hatvanas és hetvenes évek magyar nyelvművelését, mint azok, akik tevékenyen részt vettek benne. Jakab István ugyanazt rója föl Lanstyák Istvánnak, mint több bírálóm korábban nekem is: „A szerző elemzi az egyetemes magyar és az itteni nyelvművelést, természetesen csak a rendelkezésre álló adatok, írások alapján. A személyes tapasztalat hiányában ” (Jakab 1994:54). Az idézetbe külön mondatba tagolt második rész enyhén ünnepélyes stílusa érzékelteti az olvasóval, hogy hitele pedig csak a személyes tapasztalatnak van. S persze Lanstyák nem volt ott. Miért beszélünk olyan dolgokról, amelyekben nem vettünk részt. A gondolat abszurditásához nemigen férhet kétség: Tolnai sem volt jelen a nyelvújításnál, Pais sem az irodalmi nyelv kialakulásakor. Amikor Péntek János az erdélyi nyelvművelő hagyományt elemzi s arra hivatkozik (Péntek 1994), akkor nem a történtekről beszél, hanem annak reprezentációjáról.

Szembe kell tehát nézni azzal a hermeneutikai ténnyel, hogy az írásokat a befogadók különbözőképpen értelmezik. A benne levés hozzáférhetővé teszi a történés apró mozzanatait is, de a személyes érintettség érzelemmel telíti azt, míg a kívül levés lehetőséget ad a distanciálásra (az „objektivitásra”), ám egyben eltakar apró részleteket. „Nem úgy volt”, hallhatjuk, az írás viszont ezt és ezt jelenti nekünk.

H.-G. Gadamer így ír erről a kérdésről: „A szellemtudományokban, eljárásuk minden módszeressége ellenére, érezhető a hagyomány hatása, s ez voltaképpeni lényegüket és sajátszerűségüket alkotja. Magától értetődik, hogy nem létezhet olyan végestörténeti emberi erőfeszítés, amely teljesen el tudná tüntetni végességének nyomait" (Gadamer 1984:202). Illetve: „A szellemtudományokban nem beszélhetünk olyan értelemben a kutatás azonos tárgyáról, mint a természettudományokban, ahol a kutatás egyre mélyebbre hatol a természetbe. Ellenkezőleg a szellemtudományokban a kutatási érdeklődést, mely a hagyomány felé fordul, sajátosan motiválják a mindenkori jelen és annak érdekei. A kutatás témája és tárgya egyáltalán csak a kérdésfeltevés motivációja révén konstituálódik. Ezért a történeti kutatást az a történeti mozgás hordozza, melyben maga az élet áll, s nem ragadható meg ideologikusán a tárgy felől, melyre a kutatás irányul. Nyilvánvaló, hogy ilyen tárgy magában véve egyáltalán nem is létezik. Épp ez különbözteti meg a szellemtudományokat a természettudományoktól. A természettudományok tárgya meghatározható ideális tisztaságában: az, amit a tökéletes, befejezett természetismeretben megismernénk; viszont értelmetlen lenne tökéletes,