Irodalmi Szemle, 1994
1994/9 - NYELV ÉS LÉLEK - TOLCSVAI NAGY GÁBOR: Nyelvárulás és nyelvmentés: kánon vagy diskurzus
Tolcsvai Nagy Gábor befejezett történelemismeretről beszélni, s ezért végeredményben a kutatás magában vett tárgyáról való beszédnek sincs értelme” (Gadamer 1984:203). Hasonlóképpen nyilatkozik többek között a szociálpszichológus Polányi Mihály, midőn a pozitivista tudományértelmezés ellen érvelve a következőket írja: „Vannak azután jelként működő élettelen tárgyak Vegyük például a papíron az a betűt formáló nyomokat. Ha ezeket együttesen jelnek vesszük, akkor nem megfigyelni, hanem olvasni kell őket. Egy jelnek mint jelnek jelentőségét megsemmisíti tárgyként való megfigyelése’’ (Polányi 1974/1992:148). S a nyelvművelés csak akkor lehet eredményes, ha nem szünteti meg az anyanyelvi beszélő számára a „jelnek mint jelnek a jelentőségét”. A nyelv mindannyiunk tudása szerint történeti jelenség, ezért — számomra — a fenti Gadamer-idézetnek a szellemtudományokra vonatkozó gondolata érvényes rá. A kutatásban érvényesülő hagyomány és történeti meghatározottság különbözősége jelöli ki vitánk fő ellentétét. Jakab István, Deme László és sokan mások a Saus- sure-féle nyelvfelfogást hirdetik, azt a strukturalista alapvetést, amelynek gyökerei a felvilágosodás és a racionalizmus eszmerendszerében mutathatók ki, majd a pozitivizmusban tételeződnek újból, máig ható érvénnyel. E szemlélet a nyelvet a kommunikáció eszközének tekinti s természettudományos módszertannal objektiválva rögzíteni kívánja, azaz elidegeníti a beszélőtől és a beszélő közösségtől is. E ponton nagyon is közös a nézetrendszere e „hagyományos”, Saussure-iánus nyelvfelfogásnak a generatív grammatikával: a kutatás tárgyát teleologikusan a tárgy felől kívánja megragadni. Ezt azért véli lehetségesnek, mert Saussure-nál a nyelvi jel a beszélőtől függetlenül, önmagával mindig azonos létmódban létezőként létezik, ahogy a nyelvi jeleket összekapcsoló nyelvtani szabályok is. A beszélőt mindkét irányzat a nyelvbe való belevetettség kiszolgáltatott helyzetében mutatja be. S mindkettő a beszélő mentális folyamataira apellál. Látható tehát, hogy ama Saussure-iánus irányzat is elméleti keretben dolgozik, legföljebb nem akar tudomást venni róla — ezért nyilatkozhatnak képviselői oly hevesen mindenféle szobatudósok által kiagyalt elméletekről. Jakab István és Deme László hiába tiltakozik az elmélet ellen, mindketten rejtett elméleti keretben nyilatkoznak, legföljebb nem tudnak (vagy nem akarnak tudni és/vagy nyilatkozni) róla. A röviden antropológiainak nevezhető irányzat(ok) képviselői a nyelvet nem objektív tárgyként kívánják teleologikusan szemlélni, hanem a beszélő és a használat, a megértés felől tanulmányozni. Nem állítják azt, hogy feltétlenül le tudják írni azt az univerzális (vagy egy nyelven belül univerzális) mentális folyamatot (ha van ilyen), amely például az asztal vagy az agglegény szó értelmezésekor lezajlik bármely anyanyelvi beszélőben, mert úgy vélik, hogy az anyanyelvi beszélő történeti meghatározottsága eltérő értelmezéseket ad(hat). Mindez persze pragmatikai keretben, fölülről lefelé építkezve, a megértés alapegységeként a megnyilatkozást, a szöveget tekintve érvényes. Az anyanyelvi beszélő a maga egyéni nyelvi és kommunikációs kompetenciájával a beszélő közösség nyelvi hagyománytörténésébe, hagyománymondásába lép be a szocializáció során, s természetesen alakít rajta. E nézetrend
