Irodalmi Szemle, 1994
1994/9 - DUBA GYULA: Sólyomvadászat
Duba Gyula kegyetlen vegetáció színhelyének, melynek lakói önmagukat termelik, szaporítják s egyben szelektálják is, pusztítják. Utódokat nemzenek, kiköltik a kicsinyeiket, de alig nevelik őket, és az életképteleneket, az öregeket sorsukra hagyják vagy elpusztítják. Közben a galambok nagyrészt megültek, megálltak futtukban és mozdulatlanná merevedtek. A tető léceiről, a gerendákról és a földről, a kacatokról és a padlat szurdikainak barlangjaiból rengeteg galambszem bámult rám, és mereven figyelte minden mozdulatomat. A palatető alatt félhomály terjengett, melyet a számos elszórt lyukon bemeredő fénypengék összevissza kaszaboltak. Tanácstalanul bámultam és töprengtem, mit tegyek. Végül a legrosszabb megoldást választottam. Nézegettem a talajt borító szemét- és guanóréteget, az elmúlás silány és anyagtalan voltának megdöbbentő tanúját, bámultam a siralmas csődtömeget, a városi galamblét enyészettelepét, és helyet kerestem benne, ahová tovább léphetnék. Azonnal kiderült, mennyire meggondolatlan voltam! Néhány lépést tettem, s ismét tovább léptem. A következő pillanatban újból be kellett hunynom a szememet, mert megint elszabadult körülöttem a pokol! A gerendákon kuksoló és a léceken csimpaszkodó galambok felrepültek, és fülsiketítő szárnycsattogással kavarogtak a padlástérben. Az anyányi tollas fiókák sipítozva bukdácsoltak, széttárt szárnyakkal támolyogtak, mint a részegek, menekültek volna, de folyton utat tévesztve minduntalan a lábamnak ütköztek. Néhány pillanatra kinyitottam a szememet, és láttam, hogy az egymás útját keresztező és vergődő madarak betöltik a teret, a pelyhes fiókák pedig zugaik legmélyén lapulnak, elmosódóan látom őket, szemük mégis mintha gonoszul rám meredne, apró parázsló gombok a sötétben. Aztán le kellett hunyni a szememet, mert néhány csapkodó madár az arcomnak ütődött, szememhez kaptam, éles kaparásokat éreztem, önkéntelen, gyors mozdulatom még jobban megvadította a galambokat, valósággal záporoztak rám, mintha meg akarnának ölni. Az amerikai film jutott eszembe, nemrégen láttam, rosszindulatú, gonosz madarak, óriási madártömegek támadtak az emberekre és el akarták pusztítani őket, néhányat meg is öltek. Felvillant bennem a gondolat, hogy mozdulatlanná kell merevednem, különben a galambok nekem esnek és elemésztenek. Percekig álltam mozdulatlanul és némán, olyan lehettem, mint a madárseregeket riogató madárijesztő a mezőn! Minden idegszálammal figyeltem, mint csendesednek el ismét körülöttem a koppanó és fülrepesztő zajok. A csapkodás fokozatosan megszűnt, s akkor ismét kinyitottam a szememet, de nem mozdultam. Rengeteg galamb, oly mereven és gonoszul figyelnek, mint a keselyűk a haldoklót! Torz történelmi fintorként idéződött fel bennem Picasso galambja, és a közelmúlt békekultusza, micsoda önkényes és erőltetett képzettársítás, mégis kézenfekvő. Sóvár madártömeg ül, lapul és kapaszkodik mindenütt, s mind engem néz. Apró szemükben, ezekben a színes gyöngyökben nem félelem ül, s nem is rettegés, hanem harag, sőt gyűlölet. Miért zavarom birodalmuk fülledt és időtlen nyugalmát? Mit ténl'ergek e lassú, békés erjedésben, gyámoltalan és mégis kegyetlen enyészet e fullasztó közegében, melyben az aszaló hőség és fojtogató por s talán az alattomos tüdőbaj az úr. (A köz
