Irodalmi Szemle, 1994
1994/9 - HIZSNYAI ZOLTÁN: Versek
Verslélektan Most, amikor új papírlapot húzok elő keményfedelű dossziémból, megtöltöm toliamat, és nekikönyökölök ennek a versnek, odakint dugattyúkat pofoz a fellobbant benzingőz, valaki a kuka fedelét csapkodja ütemesen, s a Hold megint pufók, mint a vízbefúlt — tetemén keresztben elúszik a felhők egy csoportja. Este van. Többnyire este támad némi rés a teendők csatárláncán. Amikor besötétül, óvatosan átkúszom közöttük az idő hátlapjára, papírra vetett betűim szépen kalászosodó tengerét csodálni. Nézni, ahogy toliam mentén rajokban röppennek föl a szavak, s leszállnak a mondatok dúcára, egyik az egyik, másik a másik gondolatra telepszik, van, amelyik le sem száll, csak köröz a többi fölött, mégis olyan, mintha közöttük lenne, a másik meg úgy ül, mintha a lélek délibábjának árján sodródott volna egy másik versből ide, s távolból burukkol. Ám ha a galambcsapat már szépen elhelyezkedett, s telibúgva a versek odúit, kiköltött néhány friss utódot, lajtorjámat odaillesztem a dúchoz, s a fiókák nyakacskáit sorban kitekerem. Parádés ebéd párolog ilyenkor asztalomon, olyan pálinkát iszom hozzá, mint a beretva, s borral temetem könyörtelen tettem pöcegödrét. Másnap fáradt gyomrom süket zenéje ébreszt, visszanégykézlábazom a számlap fölszínére; hideg gömböcskékben bugyborékolnak föl a percek, görcsbe ugrik torkom, s gerjedelme facsar a csuklásnak, amíg a fellobbant HIZSNYAI ZOLTÁN
