Irodalmi Szemle, 1994
1994/7-8 - DUSÍK ANIKÓ: Prae, avagy a változó regényről
DUSÍK ANIKÓ Prae, avagy a változó regényről (Részlet egy nagyobb tanulmányból) Lévi-Strauss írja a zene és a mítosz kapcsolatát fejtegetve, hogy a mítosz nem értelmezhető összefüggő folytonosságként, s éppen ezért nem is olvasható úgy, mint a regény vagy mint az újságcikk — sorról sorra, balról jobbra haladva. Ha így olvasnánk, akkor nem lennénk képesek megérteni, mert a mítosz csak egységben érzékelhető (értékelhető); jelentését nem az események egymásutánisága adja. A mítoszt annak tudatában kell olvasnunk, hogy egy zenemű partitúrájához hasonít, jelentése csupán a „szokásos” horizontális és a hozzá társuló vertikális olvasás szintéziseként bontakozik ki, tehát — visszakanyarodva a zenéhez — nemcsak szavak/hangjegyek egymásutánja, hanem a hangok egymást feltételező és meghatározó összecsengése is. A reneszánszt, majd a rákövetkező 17. századot: a modern, exakt tudomány megszületését, Bacon, Descartes, Newton és a többiek munkásságát az érzékszervekkel tapasztalható világtól való elfordulás jellemezte, s ez egyúttal a mitikus és misztikus generációk gondolkodásával való szakítást is jelentette; a haladás nevében. A tudomány hátat fordított az érzékek oly csalóka világának, s a valós világ a matematikai tulajdonságok világa lett. Ebben az intellektussal megérthető világban a mítosz helyét a regény foglalta el, amelyben többé már nem a mindenség, a kozmosz teljességének a megértése a tét, mint a mítoszban. A regény — akárcsak a modern tudomány — a részproblémák megoldásának lehetőségét, az általánosítás módozatait kínálja. Részleteiben több, egészében azonban mindig kevesebb a mítosznál. A mítosz ugyanis egy olyasfajta gondolkodás „eredménye”, amely azt kénytelen feltételezni, „hogy ha nem ért mindent, akkor semmit sem magyaráz meg”.1 A 18. és 19. század regényét ennek értelmében az újabb és újabb részletek felfedezése a regény számára, a témavariációk gazdagsága jellemezte. A 20. század elejének regényében azonban mintha egyre fontosabbá válna az „egész”, a mindenre választ adó totális megragadása. Megragadhatatlansága. A 20. századi magyar próza eddigi ilyen legmonumentálisabb kísérlete — eredménye — Szentkuthy Miklós 1934-ben megjelent Prae-je, amelyben a világ megismerésének igénye a valamennyi ismert regényséma elvetését is jelentette. A Prae nem mitikus vagy misztikus regény, csupán a kérdések megválaszolásának totális igénye rokonítja a mítoszokkal. A sémákat, az addig ismert és használt regényszerkezeti elemeket elvető szélsőségei ugyanakkor — s ebben a vonatkozásban tárgyalható a Joyce-i regénnyel való rokonsága — a modern magyar próza egyedülállóan merész példájává emelik. A szinte visszhangtalan fodadtatású mű azonban — s most nem a rangos kritikai megnyilatkozások hiányára utalunk, hiszen többek között Halász Gábor, Németh
