Irodalmi Szemle, 1994
1994/7-8 - DUSÍK ANIKÓ: Prae, avagy a változó regényről
Dusík Anikó László figyelmeztettek Szentkuthy regényének másságára — csupán évtizedekkel később talált valódi követőire, a 80-as évek táján hatott termékenyítően a magyar irodalomnak arra a generációjára (még inkább generációira), amely programszerűen szakított a konvencionális regénystruktúrákkal. S ez a szakítás olyan változást eredményezett, amely a már korábban sem problémamentes befogadói (olvasói) pozíció intellektualizálódásának további fokozódását, a befogadói (olvasói) szerep egyre hangsúlyosabb megoszlását is jelentette. Ha a Prae-t mint jelenséget a befogadó, az olvasó szemszögéből vizsgáljuk, akkor Szentkuthy regénye az intellektualizálódó olvasás első és talán máig leglátványosabb magyar mérföldköve. A kortárs, Halász Gábor a bomló, szerves alkotórészeitől — az időtől, jellemektől, meseszövéstől — megszabaduló európai regény kissé megkésett, de annál alaposabban, harciasabban támadó képviselőjét látta Szentkuthy Miklósban. Míg a bomlás folyamatát elindító Proust-i műben az anyag és annak művészi megformálása túlsúlyban volt a pusztán a forma szokatlansága, újszerűsége okozta meglepetés fölött, a követők soraiban egyre gyakoribb az öncélú bűvészkedés — mondja Halász, aki objektív szempontokat hangsúlyozva mutat rá a „prae-regény” meghökkentő technikájának helyenkénti mechanikusságára is. „Szinte monomániákusan hajtogatja újra meg újra terveit és a fényűző elméletek mellett annál szegényesebb a megoldás, amidőn néha-néha mégis meg kell állapodnia egy jeleneméi; az ábrázolásban nincs átütő erő. De erőtlenül ismétli a cselekményszaggatást is: a hasonlatok kapcsán elkalandozások (érintőtechnikának nevezhetném), a múltba ugrások, betétek indokolatlanul és főleg egyformán váltogatják egymást; a meglepetés ingere hiányzik belőlük, vég nélküliek..”2 A leírások, a történetté kerekedő események, a jellemekké formálódó alanyok e- lőli menekülés látlelete a Prae, a valami előttiség állapotában való létezésé. Éppen ennek a valaminek, bárminek, rendnek, tapintható alakzatnak az elérése elől való makacs kitérés — a káoszt a legigazabban azonosító következetesség —, s az ebből a szemléletből fakadó korlátok determinálják a regényt. A Halász által említett me- chanikusság lényege ugyanis nem annyira a megszakításokra, a kitérőkre épülő szerkezetben kereshető, hanem inkább vissza-visszatérő kulcsfogalmak variációinak szándékos, a regény logikáját követő nyitottságában. A tükör, tükrözés, üveg, építészet, szerelem, színpad, illetve az akár fölérendeltnek tekinthető szintézis és analízis fogalmak a káosz-rend gondolat jegyében ismétlődnek következetesen anélkül, hogy újabb megjelenésük jelentésgazdagító, módosító szereppel bírna. „Rend és szabálytalanság időbeli viszonyát, váltakozását úgy képzelte Touqué, mint közönséges áramszaggatókat, melyeknél éppen az áramkör zárt volta okozza a tekercs mágnesessé válását s ezzel az áramkör megszakítását — viszont az áramkör nyitottsága megszünteti a mágnesességet, és így éppen a nyitottság idézi elő a zárást és így tovább a végtelenségig. Abban a pillanatban, mikor az abszolút káosz eléri maximumát, éppen a maximum renddé köti, viszont a rend maximuma automatikusan káosszá szakad és ez a szaggatás (a villanycsengők szaggatott berregése) mehet a végtelenségig, egyik a másik feltétele és célja a legvégletesebb kapcsolatban: áramzárás és áramszakítás elvál-
