Irodalmi Szemle, 1994
1994/7-8 - EGYED PÉTER: A XVII. századi emlékirat-irodalom és a modern magyar próza
EGYED PÉTEH A XVII. századi emlékirat-irodalom és a modern magyar próza Az emlékirat-irodalom státusát tekintve igen hosszú ideig eléggé nagy bizonytalanság uralkodott a magyar irodalomtudományban — jóllehet megvolt az a sejtés, hogy a prózanyelv evolúcióját tekintve valamilyen módon hermeneutikai kulcshelyzetben van. Hamar kialakult az a felismerés, hogy az emlékírók — és különösen a legjelentősebb erdélyiek — valamilyen módon — és tegyük hozzá: meghatározóan hozzájárulnak a magyar próza kialakulásához, másfelől azonban a műfaj vélt „má- sodlagossága” miatt ez az ösztönös felismerés nem konkretizálódhatott, poétikaiesztétikai szempontokból nem kanonizálódhatott. Mindez kapcsolatos Kazinczy Ferencnek a nemzeti irodalomról alkotott kanonikus elképzeléseivel, melynek középpontjában a fikciós műfajhoz kapcsolódó irodalmi formák álltak. A kérdésben az igazi áttörés a XX. századi magyar irodalomtudósok-esztéták szemléletváltásának köszönhető. íme, hogyan foglalja össze a mérvadó véleményeket a műfajról írott monográfiájában Szávai János: „Szerb Antal konklúziója szerint az >erdélyi önéletírók alkotják a természetes előjátékot Mikes Kelemen Törökországi leveleihez <, Németh László viszont — ugyanebben az időben készült Bethlen Miklós - tanulmányában — még tovább lép; a hiányzó magyar regény helyettesét szeretné látni Bethlen nagy művében, s ugyanakkor ő figyel fel elsőnek néhány évvel később Bethlen Kata valódi jelentőségére. Németh gondolata termékenynek bizonyul; Féja Géza a Régi magyarságban (1937 és 1941) kiszélesíti és általánosítja az emlékirat—regény összefüggést. A 17. század elején az emlékirat éppen olyan összefoglaló műfaj, mint a protestáns publikáció: mindkettőbe a legtöbb fér bele az életből, s amint Bornemisza Péter prédikációinak burkából a novella feslett ki, az erdélyi emlékiratokban ott csírázik a magyar regény<. S aztán még megtoldja a hagyományossal homlokegyenest ellenkező álláspontra helyezkedve. >Az emlékirat egyéni állásfoglalás az élettel szemben, tehát széppróza. < ” 1 Mindezekhez Szávai János még hozzáteszi, hogy pl. Nemeskürty Istvánnak a legújabb irodalomtörténetében a legjobb 18. századi önéletírások már- már regényként jelennek meg. A napló fikciós jellege mellett — valóban — megdönthetetlen filozófiai érvek hozhatók fel: az immanens megértésprobléma (a kor jelenségeinek, „lelkének” viszonylatában), a titkosság, az idő kezelésének prózai műalkotásra jellemző módja, a drámaiság, a nézőpont totalitása. Egy régebbi tanulmányomban azon az állásponton voltam, hogy a műfaji problémarendszernél könnyebben kezelhető a műalkotás és az érték kategóriája közti összefüggés.2 Ha műfaji szempontból jelentős érvek hozhatók is fel amellett, hogy az emlékiratok, önéletírások a fikciós próza számos műfaji sajátosságával rendelkeznek — a
