Irodalmi Szemle, 1994

1994/7-8 - EGYED PÉTER: A XVII. századi emlékirat-irodalom és a modern magyar próza

A XVII. századi emlékirat-irodalom és a modern próza

szerző és a narráció személyessége, az elváráshorizont bizonyos ismerete, a művek viszonylag bonyolult tagolása és megszerkesztettsége (hogy csak néhány sajátosságot említsünk) —, a nyelvi folyamatosság mellett érvelni igen nehéz. Márpedig véleményünk szerint itt pontosan annak az egzakt módszerekkel való vizsgálatáról lenne szó, hogy szerkezeti homonimitás, topikai hasonlóság van a 17—18. századi magyar emlékirat-irodalom, valamint a huszadik századi magyar prózamondat között. Általánosabb értelemben ez azzal egyenértékű megállapítás, hogy a nyelvi irodalmi norma mindkét vizsgált esetben azonos — legalábbis legáltalánosabb összefüggéseiben.

Mindehhez azonban hozzá kell tennünk, hogy a jelzett önéletírások korántsem egyedüli és kizáró előzményei a magyar prózának. Hogy egyike a forrásoknak, az kétségtelen. Ámde legalább ugyanilyen fontos Pázmány Péter (1570—1637) esztergomi érseknek, Magyarország legnagyobb egyházi méltóságának a munkássága, aki Kempis Tamás fordítójaként, a protestáns prédikátorokat ostorozó egyházi íróként, végül rendkívüli erejű prédikációk szerzőjeként a magyar nyelvet a kifejezés példátlan erejű csúcsaira emelte. Amint Tarnóc Márton írja: „...Ismerte a magyar nyelv minden titkát. Az ő prózája gyöngéd és erőteljes, hajlékony és kemény, bonyolult körmondatai szilárd nyelvi-logikai építmények: építőkövei az élőbeszéd. ” Eszköznek tekintette a nyelvet: „A nyelv, ha oktat, tudatlanságául szabadít, ha énekel, gyönyörködtet: ha dorgál, jobbít, ha biztat, szüvesít, ha bátorít: vigasztal, ha fenyeget: tartóztat. ” Mégis, a nyelv teljes visszavezetése az eszköz-funkcióra, amint Kosztolányi figyelmeztetett, a szellem magas csúcsait elérte, ugyanakkor megfosztotta anyagától: bizonytalanságától, teremtő kétértelműségeitől. Mindattól, ami a művészet segítője.3 Megjegyezném, hogy Pázmány reformátusnak született s gyermekkorának legerősebb nyelvi élményei a széles értelemben vett Erdélyhez kötik, Nagyváradhoz. Iskolát tehát nem teremt, s ezt leginkább azzal magyarázhatnók, hogy nála a meggyőzés funkciója mindig elsődleges, ehhez pedig egy logikailag és retorikailag tá- madhatatlanul pontos szerkezetű mondattípust kell használnia, a szöveg maga pedig argumentációs-demonstratív forma. Azonban a szépirodalom textúrája nem ez.

Az élő hagyomány tehát valóban az emlékiratíróké. Lássuk tehát, hogy kik is tekinthetők — sajátos szempontjainkból — a legjelentősebbeknek.

Az erdélyi emlékirodalom históriai értelemben az erdélyi fejedelemséghez, Erdély történeti önállóságához kötődik. A magyar államtesttől való elszakadást 1556- ban mondja ki a kolozsvári országgyűlés és 1689-ig, az osztrák közigazgatás bevezetéséig tart a fejedelemség autonómiája. Közben lezajlik a hitújítás, a magyarság többsége protestáns hitre tér, de az út békés, Erdélyt elkerülik a Közép-Euró- pát kivéreztető vallásháborúk!4

Lássuk tehát, hogy mit is tartunk az emlékiratirodalom törzsének. A sztenderd irodalmi kiadványnak számító Magyar emlékírók. 16—18. század (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1982) a 17. század legreprezentatívabbjainak a következőket tartja: Veresmarti Mihály Megtérése históriája (1610—1634), Szalárdi János Siralmas magyar krómká)'d (1644), Kocsi Csergő Bálint Kősziklán épült ház ostroma