Irodalmi Szemle, 1994
1994/7-8 - RÓBERT LÁSZLÓ: Nívea fokon
Nívea fokon Ám vagy már hullafáradtak voltunk, vagy csak úgy nem igazán voltunk lelkesek, a nóta amolyan vinnyogva indult. — Század, állj! — Század, in-dulj! — Díszlépés — nóta! Csak az atyaúristen tudhatja, miért, de akkor sem ment túl szenvedélyesen. — Század, állj! Század, figyelem! Sapkát jól fejbe húzni! Ötven méter bukfenc, ötven méter nóta! Század in-dulj! Az utca nevére nem emlékszem, de arra igen, hogy macskaköves volt az út. A második ötven méteren az én katonasapkás fejem is vérzett, bár már a tornaszőnyegen megtanultam: nem a tarkóra, hanem mindjárt a nyakszirtre kell fordulni, erőből. A járda járókelőinek, az ablakok nénikéinek volt mit bámulniuk. Horthy Miklós „legszebb katonáin”. Egy kis incidens volt csupán: bár forgalom az úttesten nemigen volt, egy figyelmetlen német motoros katona szeretett volna elkarikázni mellettünk, oldalkocsijában egy szőke hadnaggyal. Bár én is mással voltam elfoglalva, az ordításra felfigyeltem: — Verfluchte Juden! „Átkozott zsidók”! Majd: „Félre az útból!” Mi meg nem tudtuk, kinek kell szót fogadni. A hadnagy kiszállt, és már Orsóssal ordított tovább. Nem tudom, szakaszvezetőnk értette-e. — Nóta állj! A hátralévő két-háromszáz méteres utunkat a téglagyárig két lábon tettük meg. Talán még lépést sem kellett tartani. Ez volt életem második konstruktívan pozitív élménye a német hadsereggel a pécsi Hamerli-kesztűs kirakata után... Körülbelül így, különösebb változatosság nélkül telt el több mint egy hét. Ami különben a mi századparancsnokunkat illeti: Tihanyi főhadnagyról nincsenek különösebb emlékeim, ő pécsi volt ugyan, de csak tartalékos. A vásártérre sem járt ki velünk. Úgy látszik, megbízott Orsósban. Majd’ elfelejtettem, hogy a bevonulás napján még a körlet udvarán, amikor bemutatkozott, minden fiatalt megkérdezett: ki mi akar lenni? Az előttem szólók érdekes módon többnyire azt mondták: lakatos, kőműves, szobafestő meg ilyesmi. Én tudtam, hogy hazudnak, de nem láttam értelmét, hogy én is ezt tegyem. Azt feleltem: könyvtáros. Lehet, hogy azért, lehet, hogy másért, de három napig klozettet, azaz latrinát pucoltam. Azóta nekem sincs sok bizodalmam az értelmiségiekben. No de aztán! Egy szép napon egy német törzsőrmester jelent meg Tihanyinál: kért a konyhára pár zsidót. A főhadnagy meg röhögve kérdezte: ki jelentkezik önként? Dick meg én jelentkeztünk. (Dick Gyuri egy haditengerész kapitány és egy hadmérnök apjaként a Maccabi futballcsapat intézőjeként, illetve a tel-avivi testnevelési főiskola konyhafőnökeként ment tavaly nyugdíjba.) Mégis nekem volt nagyobb szerencsém. A téglagyártól nem messze, az iskolában egy német lövészzászlóalj volt bekvártélyozva. Major Schumacher — aki akkor magánál tartotta nyárra stuttgarti feleségét is — az asszonyra bízott. Tőle kaptam a pa
