Irodalmi Szemle, 1994
1994/7-8 - RÓBERT LÁSZLÓ: Nívea fokon
Róbert László a ma reggeli mondatra. Balhéból. Másnap a sorakozónál, amikor Orsóskám először állt fel a század előtt arra a „nívea” fokra, egy másik hülye felröhögött. Orsós kiléptette, intett neki: na, álljon szépen oda az árok szélére. És belelőtte. — De most nincs nála pisztoly — súgta mögöttem rekedten valaki. — Na és? Nincs szüksége rá. Ha rohadt cigány is, azt azért tudja, hogy mi mind be vagyunk szarva. Ki így, ki úgy. Ő meg valaki, ha állat is. Jobb, ha ehhez tartjátok magatokat ti is. Csak negyven évvel később mesélte el Tel Avivban Spitzer. Egy jeges Johnny Walker társaságában: — Mit gondoltok, hogy éltünk túl Brüll Ottóval? Befogtuk a pofánkat és a kedvében jártunk. Sőt! Még folyton mondogattuk is neki: szakaszvezető úr, maga nem is lehet cigány. Sanyi mit gondolsz, ha Orsós ott, akkor a Vásártéren tudta volna, hogy nem egész egy hónap múlva Hitler 50 ezer magyar cigányt is felrakat az auschwitzi vagonba...? Ha 1943 decemberében Kanenkonál nem kínál meg Orsós útközben egy-egy korty rummal, mi ketten ottfagyunk. Most meg beolvashatsz nekem: Lacikám, szemétládák voltunk. Ha akarod, bemondhatod a Tisztelendőidben is, akár itt a Szentföldön. Azon a negyvennnégyes mohácsi május estén, épp úgy, mint 1983 tavaszán Tel- Avivban — amikor egybeesett a zsidó-keresztény húsvét —, nemigen volt mit mondanom. Ma is csak annyit sejtek: A régi Rómától a varsói gettóig jóformán mindig csak akkor tört ki lázadás a sors, a végzet ellen, ha akadt egy karizmatikus vezér. Vagy ha már az üldözöttek úgy érezték: majdnem bizonyos, hogy így is — úgy is meg kell halniuk. Ám a spartacusokat, a szentjohannákat és doloresibarrurikat egy kézen megszámlálhatja a történelem. 1944 nyarán a mohácsi vásártéren vajon melyikünk mondta ki — akár önmagának —: jobb meghalni, mint térden állva (azaz bukfencezve) élni. (Orsóst különben 1945-ben Szegeden a Fő utcán fogták el, fényes nappal. A rögtönítélő népbíróság ítélte halálra. Brüll volt a koronatanú. Ő végig is nézte a kivégzést. Orsós utolsó kívánsága az volt, hogy adjusztált szakaszvezetői egyenruhájában állhasson a kivégző szakasz elé... De Spitzert ott Tel-Avivban nemigen érdekelte a végkifejlet...) Másnap reggel kezdődött minden elölről. Már csak Bürgert küldte — bukfecben — az itatóvályúig. De őt is csak azért, mert előző este nem volt ereje kimosni a szaros nadrágját. A „desztillációs” szónoklatot is vigyázzban, a legcsekélyebb arcrándulás nélkül hallgattuk valamennyien. Amikor harmadnap délután meneteltünk vissza a téglagyár felé, az egyik belvárosiasabb mellékutcán Orsós felharsant: — Nóta! Brüll — aki már ismerte a „járást” — öblös hangján megadta a hangot: „Horthy Miklós katonája vagyok...”
