Irodalmi Szemle, 1994
1994/7-8 - RÓBERT LÁSZLÓ: Nívea fokon
Nívea fokon Értik, rohadt zsidók? Magik nem tudnak desztillálni. Magik nem állnak azon a nívea fokon... A drámaian lassú ritmusban, disztingvált közérthetőséggel megismételt mondat visszaszívta bennünk a levegőt is. A század fapofás önfegyelmét West Point-ban vagy a Saint Ciry-i vezérkari akadémián is oktathatnák. De sajnos akadt egy kivétel: Löbl, a Pécsi Napló különben értelmes újságárusa már az elemiben is folyton röhögött. És ebből a szerencsétlenből ezúttal is kibuggyant a nevetés. — Lépjen ki. Orsós Löblt olyan könnyed ruganyos eleganciával rúgta tökön, hogy a szakaszvezetőnél egy fejjel magasabb langaléta összerogyott. — Oszolj! Orsós szabályos hátraarcot csinált, és otthagyott bennünket. Mint eb a Szaharát. Elsétált a Vásártér túlsó vége felé. Csak amikor emberi hallótávolságon kívül került, akkor robbant ki a kollektív röhögés. De talán csak a lágyékát még mindig szorító, eltorzult arcú Löbl kacagott felszabadultan. Neki a nevetés volt az életeleme. Erősebb volt az benne, mint ő maga. Irigyeltem. Mi csak valahogy olyan desztillál- tan röhögtünk. Egy bizonyos nívea fokon... Úgy látszik azonban, a szakaszvezető úr előző életében vadászkutya lehetett. Visszafordult. És kellemes tenorján csaholta felénk: — Század! Mögöttem oszlopban, bukfencben öt perc alatt sorakozó! Majd ismét szabályos hátraarcot csinált saját magának, és feltartotta jobb karját, hogy jól lássuk az irányt. A vadállomány szétrebbent, majd nekilódult. — Hasmenésem van — nyögte mellettem osztálytársam, Bürger, a Király utcai ci- pőkerskedő egyetlen fiacskája, aki aztán Auschwitzban végezte. —Szard le, öcsi, és csináld! — ordított rá az Ukrajnát járt, kövéren is bivalyerős Brüll. Én a bukfenc témában elég jól álltam. Egyszer még a svédszekrényen — dobban- tás és tigrisugrás után — Jillek tanár úr megdicsért. De azért ez nem volt akármilyen gyakorlat. Bürger sírva fosott mellettem. Azelőtt fel volt mentve tornából. De mi volt ő az ötven körüli sajtos Fuhrmann bácsihoz képest, aki ugyan kigyógyult az Erdélyben kapott tüdőlövésből, de most azért csak elájult fél úton. Körülbelül húsz percig tarthatott, amíg hörögve, fújtatva, vánszorogva mintegy háromszáz méteren át oszlopba bukfencezett a század. Egymást lökdösve, tántorogva álltunk vigyázzba. — Ki mondta magiknak, hogy felállni? így hát a jótékony májusi eső áztatta ganéjos réten fejjel lefelé vártuk be, míg Orsós kiigazítja az oszlop sorait. Elvágólag. Körülbelül százötvenen voltunk. Vajon hányunkban fordult meg a bukfencezés közben: nem kéne megfojtani ezt az állatot? Este a körletben Brüll Ottó maga köré gyűjtötte a fiatalokat. — Fiúk, a kurva életbe! Még nem volt időm megmondani: én meg Spitzer maradtunk meg összesen az ukrajnai századból. Odakint árokásás közben az egyik zsidó bohóc — a marhája — úgy „hízelegte” be magát Orsósnak, hogy megtanította arra
