Irodalmi Szemle, 1994
1994/5 - HAJDÚ ISTVÁN: Éjszaka az Escorialban
Éjszaka az Escorialban nyeinek hideg színeivel, s amikor jobban megnézte ezt az összeállítást, rájött, hogy van az egészben egy tudatos lázadás a figyelő ősök intő tekintete ellen. Úgy néztek, ahogy a törvényszéki bírák szoktak nézni az elítéltre, közönyösen, de kissé számon- kérőn. Az egyik képen egész családot lehetett látni a komoly, bajuszos családfő körül. Az elmúlt időkre emlékeztek, amikor még a lakásban meleg volt, és fény, biztonság, az apa délutánonként sakkpartit játszott az egyik ismerősével, finom borokat kóstolgatva a család tartalékaiból, sűrű, illatos szivarfüstben. Két egymásba nyíló szobán mentek keresztül, míg megérkeztek a könyvtárba, ahol a mennyezetig könyvek sorakoztak cirádás kötésben a magas polcokon, valódi kincs egy hozzáértő számára. D. egy alacsony, faragott asztal köré ültette őket. Az asztalon félig égett gyertyacsonkok sorakoztak, és ő igazából most jött rá, hogy D. nem játszik vagy viccel, a lakásban csakugyan nincs áram, és nem fűtenek. A nyomott hangulatot hamar feloldotta az alkohol, az üvegekből nagyokat kortyoltak, és a többiek várakozással teli arckifejezéssel néztek D.-re, mert még mindig azt hitték, hogy a metsző hideg és sötétség csak valamiféle bogaras hóbortja a házigazdának, hisz egy ilyen pazar lakásban nem illett sötétnek és hidegnek lenni. A levegőben bolyongó kérdésre nem érkezett megnyugtató, egyöntetű válasz. Á.-ra sandított, jól mulatott, arca kipirosodott, nagyokat lehelt a tenyerébe, majd a kezét gyorsan a zsebébe dugta, hogy gyorsan tárolhassa a testéből kilopom meleget; összekuporodott, mint egy madár, és közben az orrával bajlódott, amely szüntelenül csöpögött a hidegtől. Később már valaki meleg teát is emlegetett, de D.-től elutasító választ kapott, és a „komolyan mondtam, hogy nincs áram, leszerelték még az órát is” mondat után, már mindegyikük elhitte, hogy D. nem a poén kedvéért nem gyújt villanyt, nem fakírsága miatt nincs meleg — hiszen minek kínozta volna őket fölöslegesen? —, hanem egyszerűen nem fizette ki a számlákat. A mindenható Szerv azonnal cselekedett, művész, nem művész, meguntuk a folytonos felszólításokat, villanyt, gázt le! A Szerv mindig is így, tökéletesen működött, akár egy uzsorás: adott hitelt, de a tartozást a megegyezett időben visszakövetelte, ha nem fizetsz, tintafelhőket ereget mérgében, mint egy polip, és csápjaival megszorítja a nyakadat, szorítja addig, míg ki nem leheled a lelked. És akkor már a Szerv ráteszi mindenre a kezét, és lila testedet elégetted egy krematóriumban. Feltételezése beigazolódott, mert D. később elmondta, hogy tartozik egy elég nagy összeggel a Szervnek, de szarik az egészre, amikor maga sem tud megélni annak ellenére, hogy elvégezte a képzőművészeti akadémiát, és kitűnő képeket fest, de ez a Szervet nem érdekli, a képeit nem fogadja el zálogba, csak egyre követeli rajta a tartozást, és kínozza a hideggel. A hidegben elgémberednek az ujjai, a félhomály tönkreteszi a látását, mert az ablakokon nem tárja szét a zsalugátereket, hogy a szerv ne tudja, hogy otthon van. Higgye azt, hogy ebből a lakásból kihaltak a lakók, csak a szellemek járnak ide vissza éjjelente kóborolni a tágas szobákban. — Ezektől az ember akár meg is dögölhetne — mondta erélyesen D., és belezúdított egy nagy adag vodkát a paradicsomlébe. — Kiktől? A Szervtől? — kérdezte óvatosan, és míg D. nagyokat kortyolva ivott, megismételte a kérdést: — Kiktől?
