Irodalmi Szemle, 1994
1994/5 - HAJDÚ ISTVÁN: Éjszaka az Escorialban
Hajdú István Hát ezektől — felelte —, ezektől a gazemberektől, akik mindig sietnek, akik az autójukból sosem néznek kifelé, akik ádázul követnek, ha pénzhez jutsz, akik ellopják a télikabátod, akiktől ha kölcsönkérsz, az éhes gyerekeikre hivatkoznak, akik lekopik a képeidet, és azt mondják rájuk, zagyvaság, akik nagyvonalúan cigarettával kínálnak, ha pipázol, akik sosem vagy mindig mosolyognak, és van fürdőköpenyúk, akik a gépbe pötyögik az adataidat, akik a tehetségtelenségüket szófosással palástolják, és mindig csak elvonatkoztatnak, akik mindent le szeretnének suvikszolni és tisztítani, akik ott állnak a sarkon, és árgus szemekkel lesik mozdulataidat... — Hm, ühm... — Fáztok?! Csinálok meleget. Mindjárt — sziszegte felhevúlten feléjük. Felállt, és egy mozdulattal könyveket söpört le a polcról a padlóra. Ezután kikotorta közülük a legvékonyabbat, széttárta lapjait, és az öngyújtó felé tartotta. A lángra lobbant könyvet a nagy kandalló torkába dobta. A földön heverő könyveket buzgón szétnyitotta, hogy jobban lángra kapjanak, és eszelős igyekezettel dobálta őket a tűzbe. A lobogó tűz fénye fokozatosan bevilágította a szobát. Nézték a táncoló lángokat, mint valami videokandallóban, közben alattomosan közelebb húzódtak a tűzhöz, hogy jobban érezzék jótékony melegét a fedetlen testrészeiken: az arcukon és elgémberedett ujjaikon. A lángokban emberi sorsok semmisültek meg pillanatok alatt, a győztes hősök szellemei füstrészecskékké változtak, balladák és eposzok helyszínei duruzsoltak, lehelték melegüket a négyszögletes helyiségbe. Könnycseppek csapódtak le a hideg falakon, a könyvek bőrkötésén, a szoba recsegett és pattogott, a fapolcok és parketták nyújtózkodtak, és egy-egy reccsenésükkel bizonyították a fizika megkérdőjelezhetetlen földi törvényeit. Á. közelebb húzódott hozzá, és halkan a fülébe súgta: — Bedilizett. A cinkos mondat sziszegett a fülében, ugyanakkor felszólítást érzett ki belőle, hogy lépjen közbe, állítsa meg ezt az eszelős pusztítást — Á. most legszívesebben megfagyott volna —, találjon ki valami megfelelő megoldást, csináljon egy elterelő manővert, amit csak a nők tudnak olyan fürgén összekombinálni az agyukban, például azt, hogy menjen és csöngessen be a szomszédhoz egy köteg fáért, vagy az udvaron szedjen össze némi tűzifát, amely elegendő lenne reggelig, míg nem indul az első metrójárat. — Nem — válaszolt A.-nak. Esze ágában sem volt közbeavatkozni, a világ minden kincséért sem mondta volna D.-nek: „Hagyd már abba!” Mert a lelke mélyén értette D.-t, akit szemmel láthatóan megbabonázott a tűz látványa, és buzgalmában taktikát változtatott: a könyveket sorban, módszeresen kezdte leszedni a polcokról, locsolt rájuk némi alkoholt, hogy jobban égjenek, és a telhetetlen kandalló gyomrába dobta őket. Közben szitkozódott és káromkodott, ha egy-egy szerző nevét el tudta olvasni a borítón, kígyót-békát emlegetett, a görögöket lebuzizta, Tolsztojt fatökű parasztnak nevezte, Ruysbroeket nyafogós misztikusnak titulálta, és a könyvét leköpte. Amikor a tűz már azzal fenyegetett, hogy beleharap a padló faburkolatába, D. abbahagyta a műveletet, és a győztes elégedettségével ült le nagyapja karosszékébe. Megkönnyebbülten rágyújtott, és a hamut egy arisztokrata eleganciájával folyvást a tűzbe pöccintgette, arcizmai kisimultak, az imént még eszelős tekin-
