Irodalmi Szemle, 1994
1994/4 - ÁRGUS - FÓNOD ZOLTÁN: Híradás irodalmunkról
árgus vagy az életmű kapcsán Fábry „oszthatatlansága ” (Tőzsér) említődik. Alabán sok hasznosat mond el Fábry munkásságáról, a felvetett kérdésekre azonban egyértelmű választ nem kapunk. Holott az esetek egy részében a kérdésfeltevések valóságtartalmát is megkérdőjelezhette volna. Vita—valóság—eszmélés címmel az Irodalmi Szemle negyedszázados évfordulóján elhangzott előadását teszi közzé. Ennek központi témája az „antisematiz- mus-vita” és környéke. Egy évtized távlatából az akkori megállapítások visszafogottaknak tűnnek. Lényegében csak a vita áttekintése az erénye az írásnak. Ez főleg a fiatalok számára jelent hasznos tájékoztatást. A Fábry-tanul- mány Hét-beli közlésének megtagadásával (második rész) kapcsolatban nem ártott volna egy eligazító jegyzet, mely egyértelművé tette volna, hogy -á."különböző okokra" hivatkozás azt jelenti, hogy a Hét akkori vezetése és szerkesztőbizottsága nem vállalta azokat a súlyos megállapításokat, melyekkel Fábry a személyi kultuszt illette. S nem volt meg bennük az a készség sem, hogy tiszteljék Fábry „máskéntgondolkodását”. A Fábry-tanulmány nyomán kibontakozott vita, így többek között Juraj Zvara írása is megkövetelte volna Alabán kritikusabb hozzáállását. Ma már ugyanis nem lehet napirendre térni felette oly módon, hogy ."Fábry ítéleteit érzelmi effektusok jellemzik". Az „érzelmekkel” szemben (melyeket a targikus valóság tüzelt) Zvara ugyanis a korabeli politika hittételeit sorakoztatta fel. Alabán Ferenc írásának azok a részei értékesek, ahol tételesen is rámutat, hogy a szlovákiai magyar irodalom egyes képviselői munkásságukban mit vállaltak, s hogyan utasították vissza az „állami sematizmus" kísértéseit. A „gondolat és a kép szintézisét” követelő Tőzsér-vélemény mellett (mely az önismeretet tartotta mindennél fontosabbnak) említődnek azok az aggodalmak is, melyek elutasították az ."egyéni érzelmek és problémák költői hirdetését" (Turczel). Értelmezésem szerint ezek a megállapítások nem a „pártosságot ”, hanem a közösségi líra megnemesítését célozták, s éppen a pártos „konjukturális fércművekkel” szemben. A nézetek, vélemények egy- másmellettisége egyébként plasztikusan mutatja a korabeli irodalmi életet, s azt a vergődést, melyet az eszmei szempontok értelmezése okozott. A Van irodalomkritikánk, de... című fejezetben egy ankét kérdéseire válaszolt a szerző. Válaszaiban elsősorban a műhelyek hiányát nehezményezte. A kritikusok, valamint a kritikát befogadó és „rendelő” közeg magatartásformáiról találó, őszinte megjegyzéseket olvashatunk itt. Egyszerűsítőnek legfeljebb azt a megjegyzést tarthatjuk, ahol a „bírálatok alacsony díjazásával” vagy az erkölcsi megbecsülés hiányával magyarázza azok gyenge színvonalát. Az egyéni képességeken túl a lapszerkesztők elbátortalanodását vagy félszeg magatartását, a hivatalossággal szembeni szolgai alázatot kellett volna inkább szóvá tenni. Hisz a nyolcvanas évekre a kritikusi gárdánk már felsorakozott, a tárgyszerű kritika azonban még mindig nemkívánatos volt. Sőt az irodalmi életből kiűzték a kényelmetlen személyeket, s ezzel módot adtak az elvteleneknek és mindig-li- hegőknek a megjelenésre. A Kritikust tolláról... című írás vitairat, válasz egy kritikára. Bármennyire is sérelmes volt azonban annak idején a szerző számára Dusza István kritikája az Irodalmi Szemlében (1985/9), a „perbe fogott " kritikussal szemben most Alabán
