Irodalmi Szemle, 1994

1994/4 - TURCZEL LAJOS: A Magyar Minerva helye a két háború közti irodalmi sajtónkban

A Magyar Minerva..

Imre, Győry Dezső, Vozári Dezső — Darkó István, Egri Viktor, Neubauer Pál, Szenes Piroska) teljesen kimaradtak, s a közölt szépírók zöme a második és harmadik vonalból került ki. Itt sem volt kielégítő a válogatás, de két figyelemreméltó írónőnek: N. Jaczkó Olgának és W. Wimberger Annának a favorizálását megérdemeltnek tekinthetjük. Mindketten sűrűn szerepeltek, s azok a regényeik, melyek könyv alakban nem jelentek meg, a Magyar Minerva folytatásos közlésében maradtak fenn. Ez történt a sokoldalú (festő, író, történeti és néprajzi kutató) Tichy Kálmán Cinege úr végzetes tavasza című érdekes szatirikus kisregényével is. A másik vonal költői közül a legnagyobb teret a keresztényszocialista pártban és a Toldy Körben buzgón tevékenykedő Tamás Lajos kapta, s folyamatosan jelentek meg a prózában és a drámában jobb teljesítményt nyújtó Sebesi Ernő versei. A tragikus sorsú Ölve- di Lászlótól, aki a Magyar Minerva indulása előtt halt meg, s rövid költői kifutása alatt az Új Auróra első számú kedveltje volt, csak két vers jelent meg a lapban.8 A prózai szerzők közül Szombathy Viktornak volt megérdemelt biztos helye, s gyakran szerepeltek még Jankovics Marcell, Farkas István, Rácz Pál, Tamás Mihályné Zsadányi Mária, Fenyves Mária, Hunyady György és Kováts Miklós. A verset és a prózát egyaránt művelők közül W. Wimberger Annáról már kiemelten szóltam, s még Erdőházi Hugót és Páll Miklóst említhetem meg. A drámában is aktív Ásguthy Erzsébet versei és novellái a 30-as évek második felében jelentek meg a lapban, s a szerzőjük W. Wimberger Annával és N. Jaczkó Olgával népszerű triót alkotott.

A Magyar Minerva az alcímében „szépirodalmi és tudományos folyóirat”-nak tüntette fel magát. A tudományos önminősítés erősen túlzott volt, s helyette a kritikai jelzőt kellett volna használni. A kritikai anyagok folyamatos bőségben termelődtek, s a lapterjedelem második felének nagyobb részét ezek foglalták el. A maradék részt a többnyire külföldi idegen szerzőktől átvett ismeretterjesztő cikkek töltötték ki. A szerkesztők valószínűleg ezeket tartották tudományosnak, s feltételezni lehet azt is, hogy a lap sajátos, a hazai sablontól elütő jellegét — a külföldi magyar írók szokatlanul nagymérvű szerepeltetése mellett — ezekkel az anyagokkal igyekeztek kialakítani.

A lapban kezdettől két kritikai rovat volt: a Magyar könyvekről és az Idegen könyvekről. Az elsőben a IV. évfolyam végéig szinte kizárólag a költő Tamás Lajosnak szürke recenziói jelentek meg. A másik rovatban is nagyrészt egy kritikus: Kázmér Ernő tevékenykedett, de az ő írásai sokkal rutinosabbak, tanulságosabbak voltak, s csekély kivételtől eltekintve a nyugati irodalmakhoz kötődtek.9 Az V. évfolyamban aztán nagy változás történt, s azt nem a szerkesztők jelentették be, hanem a Két generáció összetalálkozása című cikk egyetemista szerzője, Ölvedi János, aki az írását ezzel a mondattal kezdte: „A február 17-én és 18-án Brünnben megtartott főiskolás ankét egyértelműen magáévá tette a javaslatot, mely szerint a csehszlovákiai magyar főiskolás fiatalság intenzíven bekapcsolódik a Magyar Minerva munkatársai közé, s ezáltal az irodalmi folyóirat meglévő kiforrott kereteibe beleviszi sajátságos fiatal lendületét és modern koncepcióit. ” (1934,3. sz.)

A bekapcsolódás igen szerencsés volt. Az ambiciózus ifjú munkatársak legjobbjai az addigi sablonos és lagymatag kritikai arculatot radikálisan átformálták. A két rovat továbbra is megmaradt, de a nagy bőségben születő kritikák közül a jelentősebbek a rovatokból kiemelten jelentek meg, s szaporodni kezdtek a polémiák, az igényes írói portrék és a tudománykritikák is. Ebben az időben, 1934-ben a Sarló már nem létezett, s az egyetemisták mozgalmi életét a nemzeti és keresztény széllé-