Irodalmi Szemle, 1994
1994/4 - VITA - JAKAB ISTVÁN: Nyelvművelésünk múltja, jelene, jövője
Jakab István Lőrincze Lajos Nyelvművelésünk a viták tükrében című válaszában (Magyar Tudomány 1972/10:622—8) azzal védi az inkább elfogadó, mint megtiltó jellegű nyelv- művelést, hogy a vitapartnerek ennek a munkának a feladatát főleg a germanizmusok elleni védekezéssel azonosítják. A nyelv legfőbb feladata nem az, hogy germanizmusmentes legyen, hanem az, hogy minél jobban betöltse szerepét. Az idegenszerűségek megítélése csak akkor része a nyelvművelő munkának, ha ezek fennakadást okoznak a közlésben. Majd a nyelvszokás kérdését boncolgatva kijelenti a szerző, a lényeges különbség abban van a Bárczi Géza és az ő felfogása között, hogy Bárczi szerint még lehet helytelen az, amit a nyelvközösség befogadott, és küzdeni kell ellene, őszerinte azonban a köznyelvet beszélő, nyelvileg műveltek igen nagy többsége által használt nyelvi formákat el kell ismernünk. A vitába Deme László is bekapcsolódik A nyelvművelés társadalmi feladatairól című cikkével (Magyar Tudomány 1972/12:735—41). Felhívja a figyelmet arra, hogy napjainkban egyre kevesebb ember tanul a humán iskolák hagyományainak megfelelő módon gondolkodni, vagyis úgy, hogy szöveges formában kapja az ismereteket, és neki szövegalkotás formájában kell róla számot adnia. Előtérbe nyomul a képletekben való ismeretnyújtás és számonkérés, sőt a verbálisán oktatott tantárgyakban is tért hódít a teszt mint számonkérési forma, ez pedig nem készteti a tanulót, a felelőst aktív szövegalkotásra. Persze a nyelvtudománynak nem az a feladata, hogy ezeket az arányokat megpróbálja visszaváltoztatni, de küzdenie kell azért, hogy a szövegalkotási kényszer és lehetőség ne szoruljon ki végképp az ismeretnyújtásból és -ellenőrzésből, vagy legalábbis ellensúlyt kell keresnie. Nem elég tehát arra törekedni, hogy — Bárczi Géza szerint — tudomásul vétessünk bizonyos negatívumokat, amelyek a nyelvi eszközök állományában és használatában jelentkeznek. Még kevésbé elég arra törekedni, hogy — Lőrincze Lajos szerint — a nyelv múltját, rendszerét, életét mutassuk be ismeretterjesztő szinten, a nyelvérzék fejlesztésének ügyét így vélvén szolgálni, hanem a használati készséget (mint gondolatalkotási, tisztázási, formálási, átadási készséget) is kell fejlesztenünk. Nem a nyelvről, hanem a nyelvei kell tanítani. A nyelvművelő munka feladatairól szólva, többek között ezt mondja:,,/I levelező hivatalfőnök, a végzéseket író tanácsi előadó,... a lakógyűlés hozzászólója, a cégtábla és az áruhirdetés szövegének megalkotója — mondhatjuk összefoglalóan: az átlagos nyelvhasználó — a mostaninál jóval nagyobb segítséget igényelne mindennapi munkájához. Mert nem tanítottuk meg eléggé a legfontosabbra: a nyelvnek aktív, eleven, hatásos használatára" (i. m. 738—9). Deme László szerint hiába oltjuk bele a közönségbe a jobb nyelvhasználat igényét, ha nem segítünk neki a megvalósításban. Majd hangsúlyozza: nemcsak a felnőttekre, hanem az iskolásokra is kell gondolnunk, hogy őket már ne működésük közben kelljen nyelvhasználatuk tekintetében feladataikhoz hozzáérlelni. Az anyanyelvi tantárgyak oktatását tehát anyanyelvi neveléssé kell koncentrálni. A vitából ki kellett szűrnünk, mi az, ami — szerintünk is — elvi alapját képezhetné, vagy kell, hogy képezze az ottani nyelvművelésnek. S mivel abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy mindkét esetben a magyar nyelvről volt szó, nem teljesen magunknak kellett elveket megfogalmaznunk, hanem részben a már ott kipróbált elvek, részben a vita során tett javaslatok alapján — s helyzetünk, szükségleteink is
