Irodalmi Szemle, 1994

1994/4 - VITA - JAKAB ISTVÁN: Nyelvművelésünk múltja, jelene, jövője

Nyelvművelésünk múlija, jelene, jövője

tást teszi lehetővé, de az újságírók nyelvi ismereteit nem gyarapítja. Sajnos, több szerkesztőségben — anyagi okokból — felszámolták vagy elsorvasztották a lektori intézményt.

Hogy nyelvművelésünk szervezésének és irányításának mai problémáit megértsük, kénytelenek vagyunk visszatekinteni a magyarországi nyelvművelés múltjába. A második világháború után egy olyan jellegű nyelvművelés bontakozott ki, amely azt igyekezett elérni, hogy a nyelv használói a nyelv birtokosainak érezzék magukat, s felébredjen bennük a nyelvi igényesség iránti érdeklődés. Lőrincze Lajos, aki ennek a mozgalomnak élére állt, pozitív nyelvművelésnek nevezi ezt a fajta nyelvművelést, amely tilalomfák állítása, az idegen nyelvi elemek irtása helyett a nyelvi műveltség emelésével akarja a helyes nyelvhasználat kérdését megoldani (Lőrincze Lajos: Nyelv és élet 15). Hangsúlyozza, hogy a nyelvművelés nem a nyelvért van, hanem — mint maga a nyelv is — az emberért, a társadalomért (i.m. 156), ennek alapján az emberközpontú nyelvművelés nevet kapta ez a tevékenység.

Ám később ez a tetszetős és helyesnek látszó nyelvművelési irányzat az útkeresés időszakába jutott. Bárczi Géza akadémikus Nyelvművelésünk című cikkében így fejti ki véleményét erről az irányzatról: „A nyelvünk ápolása körül szorgoskodók büszke öntudattal emlegetik, hogy elsöpörték az álszabályokat, ledöntötték a hamis tilalomfákat. A hamis tilalomfák döntögetése helyes, hiszen ezek csak akadályozzák a tisztánlátást, a józan ítéletet. Ámde vannak helyes tilalomfák is, ezeket nem döntögetni, hanem erősíteni kell" (Magyar Tudomány 1971/10:609). Majd így folytatja: „Hallottuk igen illetékes helyről, hogy a régi nyelvművelés »nyelvközpontú« volt, a mostani azonban »emberközpontú«, illetve egy újabb fogalmazás szerint »kommunikációs központú«. E formula nagyon szépen hangzik, de megvallom, béirhogyan forgatom is, nem tudok mögötte elfogadható értelmet találni. A nyelv mindig és mindenkor az embert szolgálta, ember nélkül, társadalom nélkül... értelmét veszti... Tehát minden törekvés, amely a nyelvet óhajtja jobbá, szebbé, gyakorlatibb és művészibb célokra alkalmassá tenni, az embert szolgálja, »emberközpontú«, s minden olyan jelenség, amely nem előnyös a nyelvre, az embert károsítja meg... A »nyelvközpontú« működés tehát szükségszerűen »emberközpontú«, s a kettő szembeállítása nem helyes. Hasonlóképpen »nyelvközpon- tú« és »kommunikációs központú « ugyanazt jelenti "(uo.).

Hibáztatja továbbá azt a felfogást, hogy nem a helytelenségeket kell irtani, hanem egyrészt a közönség nyelvi öntudatát, nyelvi, nyelvtani műveltségét kell fejleszteni, másrészt új szavakkal, fordulatokkal kell gazdagítani a nyelvet. Rámutat arra, hogy a nyelvi műveltség fejlesztése „igen távoli eredménnyel kecsegtető feladat" (uo.), aa nyelv gazdagítása meg inkább csak az íróktól várható (i. m. 610). A nyelvművelésnek vállalnia kell a nyelvoltalmazás feladatát is, és nemcsak helyeselnie, hanem szükség esetén gáncsolnia is kell. Helytelen szerinte az az elgondolás, hogy minden erőfeszítés hasztalan, mert a nyelvművelők nem állhatnak a nyelvfejlődés útjába. A nyelvfejlődést senki sem akarja megállítani, csupán helyes mederbe kell terelni (uo.). Helytelen továbbá a nyelvművelésnek arra az álláspontra helyezkednie — jelenti ki —, hogy amit a nyelvközösség elfogad, az feltétlenül helyes. Ez nem más, mint a nyelvművelés tagadása (i. m. 612).