Irodalmi Szemle, 1994
1994/4 - VARGA IMRE: Gyakorlófüzet
Gyakorlófüzet ugyanakkor. Eszközévé váltam ennek a pillanatnak (kozmikus érzésnek), de eszköze volt a tér is, amelyből a múltja, jövője elősugárzott; a smaragd különös ragyogása; sőt ez az évszázad, az évezredek is az örvény szemébe gyűltek, s innen áramlottak kifelé. Láttam, az idő múltjába fordul, önmagát előzve, kergetve hangtalanul és át- lelkesülten: a kinti és a benső tér között ez az örvény szétkapta a válaszfalat, eltűnt, hogy ezt nézem, mert teremtődtem és szóródtam szét vele én is. Most érzem, milyen kockázatos és hiábavaló kikerülve egy állapotból — az időtlenségből — oda visszaélnünk, képpé fogni, ami képtelenség, megérteni, ami kimondhatatlan, éreztetni, ami maga volt az érzés, akarni, ami bennünket akart. Hogyan leírni azt, amiben ujjongás és zokogás meg öröm és bánat, fájdalom és boldogság egyesült? Csak ennyit mondhatok utána néhány nappal, a történetet, ahogy a nyelv összezavarja, ennél több már rutin lenne, ámítás. Most bennem is fölserken a gyanú, nem volt-e éber álom, a mélyből hirtelen feltörő őskép, amelyet ez a havas- esős-napsütéses szélörvény pörgetett föl a tudattalanból. Kit kérdezzek most már? Aki akkor ott járt a téren, közülük bárki ugyanezt átélte-e? Aligha. S talán ez az időnkben olykor váratlanul, megrázóan felvillanó örökkévaló is mi vagyunk, minél személytelenebbül, annál bensőségesebben. Megvalósult lehetőségként. És vele enyészünk. * * * A lányom most tüdér, ül a hintán, leng magasba-mélybe énekelve. Figyelem őt, vele hintázom, amit érzek, kiárasztom a városra. Látható, hogy derűsen feszül az ég, a föld némán izzik alatta, hogy az utcasorok is játszanának, próbálkoznának vele, de el-elvétik. Túl sokat ismerünk, és keveset tudunk. Minden játékunk ilyen: egyszerre átlelkesült és félelmes, szégyenkezünk, ha fenékkel a porba huppanunk, mert ez már méltatlan hozzánk, nevünkhöz. * * * Az erős hit befogad, megért, összeköt, segít, társul választ, a gyönge viszont: megítél, elkülönít, kizár. * * * Ó, Ádám, itt a panelban! Most minden lélegzetvételed kegyelem, tudatosság, öröm, hogy a teremtőerőhöz kapcsolódsz, teremtődsz, minden lélegzetvétellel megelevenedsz, föltámadsz, te porból meg földből való, te szegény agyagember! * * * Tanulgatom a hálát. Talán valami különösen értékeshez juttatott a sorsom? Vagyok: érzéseimmel, gondolataimmal, sejtelmeimmel, s ez belemerít a világ értelmébe. Ahogy a hálát ápolgatom önmagamban azért, ami vagyok, erőt kapok ahhoz, hogy többé váljak mostani magamnál. Hogy igazibbá, valódibbá váljak.
