Irodalmi Szemle, 1994
1994/4 - VARGA IMRE: Gyakorlófüzet
Varga Imre Érzésem ég, majd fénylik, világít. Végül tágasan, fehéren ragyog: égboltnyi holdfény. * * * Álom. Zárt kastélyudvar. Járkálok a kerengők alatt. Menésemmel betöltőm a nagy visszhangos udvart. A kastély első emeletén kórházi szobák, termek, bennük betegek. A másodikon szerzetescellák, apácakamrácskák. A kis lakósejtek mindegyikébe bekukkantok, bútorként egy-egy deszkaszál, néhány vályog, guzsaly, elvétve könyv is. Ahol az emeleti rész terasszerűen kifut az ég alá, egy néger nővel szeretkezem, közben magam is más vagyok (ázsiai). A nő érzéssel, de tárgyilagosan enged: behatolásommal a sorsa teljesül. * * * Csengettyűszóra, csilingelősre, mormolásra ébredek. A templomszoba ablakain a kora reggel fénye. A függönyön túl, az oltárnál a soros pap végzi teendőit, átöltözteti az istenfigurákat, fohászkodik. Jó alvásom esett az isten házában. Társaim (mellettem hálózsákban, összehajtogatott pokrócon): egy rangidős bhakta (Maharádzs) és az Erdélyből áttelepült aranyműves, aki a közeli városból rándul időnként ide vonzódásból, érdeklődésből, társakat, barátokat keresve, ő még alszik, alszanak. Kimegyek a fördőszobába, mielőtt elkezdődne a hajnali áhítat. A kitárt ablaknál először a korai órák muzsikájával töltekezem élvezettel: ciripelés, pittyegés, kukorékolás, csicsorgás, kakatolás, kutyaugatás és messziről ide-idecsapó emberi hangok. Nem kötelező a reggeli hálaadás (főleg a magamfajta érdeklődőknek), de részt veszek benne, csengetyűkkel, cintányérokkal, énekkel dicsérve a Teremtőt, mindenek Urát. Ezután a betonozott eresz aljára leterített szőnyegen gyakoriok hosszan. (Ez már magánszám. Ráadáskép.) Vendéglátóim tűrik szeretettel. * * * Panasz, panasz, panasz a világ tökéletlensége miatt. Minél nagyobb az önszeretet, annál hangosabb a zúgolódás. * * * Leírni, megteremteni néhány élő mondatot. De hiszen egyszer úgyis mindennek vége lesz. A mondatoknak is. S kezdődnek majd újak. Mígnem végül már pont sem marad, és felszárad a könny is. Igaz, nem múlhat el egészen, ami valamikor valami volt. * * * Kinek is írom, egymagam, kinek is; van más, aki kezdetek nélkül való, eltűnnek ők is, velük a szó, a könyvek, akárcsak én, de reménykedem, hátha itt maard ez a máris oszlófélben lévő álom, és valóra válik. S öröm, hogy a csend, amelyből a szavak, szavaim fakadnak, abban mondataimnak is része lesz.
