Irodalmi Szemle, 1994

1994/4 - CSÁK GYULA: Pap fia pap

Csák Gyula

— Valamilyen hamis jel vezette nyomra?

— Nem volt hamis a jel, uram.

— Hát akkor? Miféle jel vezette?

— A csillagok, uram.

— Csillagok a maga ezredik ősapja idején is léteztek. Ha korábban hozzám fordul, ezt a jelet én is megmutathattam volna, és nem kellett volna annyit strapálnia magát.

— Nem csillagok vezettek, uram, hanem a visszfényük.

— Hm... És hol fedezte fel a visszfényüket.

— Az emberi szemekben, uram,

Az őrnagy a szájába olyan szipkát kapott, amelyből hiányzott a cigaretta. Évekkel korábban leszokott a dohányzásról, de ezt a pótszert nem tudta nélkülözni. A szipka gyorsan röpködött a szája egyik sarkából a másikba.

— Mondhatjuk tehát, hogy az istenek az emberekbe költöztek?

— Bizonyos mértékig így igaz, uram. Ámde romos, lomos, elhanyagolt ez a lakóhely, és nem érzik jól magukat benne az istenek. Tartok tőle, hogy előbb-utóbb más helyet keresnek, és én tovább nyomozhatok majd utánuk.

Az őrnagy kikapta szájából a szipkát, és az ujjai között pörgette. Felemelte a csészét, és egyszerre kihörpintette belőle a maradék kávét. Első szavait még a csészébe mondta, onnan visszhangzottak:

— Hagyjuk, öcsém, a misztikát, és elő a logikával! Most jövök én! Ahhoz, hogy maga a csillagok visszfényét lássa, a csillagoknak láthatóknak kellett lenniük, de azok csak éjszaka csillognak. Éjnek idején a sötét semmiből ragyognak elő. Olyankor láthatók, amikor a bűnözők sötét ügyeiket bonyolítják, mert abból indulnak ki, hogy a sötétség segíti a sötétséget, és így elkerülhetik, hogy meglássák őket. Magát ellenben meglátták a sötétben. — Félig leeresztett szemhéja alól egy bizonyos pontra meredt, mintha átláthatatlan sötétségen akarna átlátni, azután — mintha meg is látta volna, amit akart —, megnyugodott. A fotel támlájának támasztotta tarkóját, és a repedezett mennyezetre bámult. — Azok a rakodók látták meg, akik megátal- kodottan maga ellen vallanak. Azt állítják, hogy látták magát az állomáson, azután a városon kívül, egy csonka szárnyvonalra kigurított vagon mellett. Szerintük maga ott serénykedett, amíg minden zsákot kihúzott a vagonból, elcipelte a zsákokat a töltéstől kétszáz méterre, az országútra, ahol az ott várakozó teherautóra rakta fel a zsákokat. így mondják ők. Meg azt is állítják, hogy amikor észrevették mindezt, gyorsan elinaltak, mert féltek, hogy maga is meglátja őket. Amikor szemléltévé is bebizonyítottam, amit egyébként ők maguk is nagyon jól tudtak, hogy, tudniillik, egyetlen ember, még ha akkora darab is, mint maga, szóval egy ember nem képes negyven mázsa cementet, vagyis nyolcvan zsákot pár óra alatt ekkora távolságra elhurcolni, akkor úgy módosították hazugságukat, hogy maga kényszerítette őket a zsákolásra, s mivel féltek, hát engedelmeskedtek. — Előrehajolt és megkocogtatta körmével az asztal üveglapját. — Csakhogy én éppen fordítva látom! Ide figyeljen! Az történt, hogy azon az éjszakán maga hazafelé tartott, mert arra lakik, míg a másik három éppen ellenkező irányba, tehát céljuk volt azzal, ha magával egy irányba mentek. Munkához is láttak, azaz feltörték a vagont, és megkezdték a kipakolást,