Irodalmi Szemle, 1994

1994/4 - CSÁK GYULA: Pap fia pap

CSÁK GYULA

Pap fia pap

í.

A városi rendőrkapitányság nyomozó osztályának őrnagyi rangú vezetője ütött- kopott íróasztala mögött ült. Görnyedt volt, és feltűnően sápadt. Bifokális szemüveget viselt, s minthogy a kettős lencse alsó részén át közeire, felső részén távolabbra látott, gyakorta mozgatta le-föl a fejét, attól függően, hogy mit akart nézni. Simán hátrafésült, vékony szálú haját ezért sűrűn igazgatnia kellett, mert ha előrehajolt, menten a fülére omlott.

Rajta kívül két ember tartózkodott a szobában: egy előzetes letartóztatásban lévő izomkolosszus meg a vele összebilincselt, jóval alacsonyabb közrendőr.

— Neve? — villantotta szemüvegét szigorúan a civil ruhás őrnagy az okmányok szerint harmincéves, bozontos szemöldökű, borostás, de amúgy jámbor ábrázatú óriásra.

— Pap fia vagyok, magam is pap. Apám apja is az volt. Annak az apja is. Meg az ő apja is.

Az őrnagy az asztalon halmozódó papírokba lapozott, majd felemelte a fejét. Gyors mozdulattal a hajába túrt, és ismét az őrizetesre szegezte fáradt tekintetét.

— Itt az áll — mondta —, hogy magát Csokaji Bertalannak hívják és nem Papp- nak.

— Pap fia vagyok, magam is pap — hangzott a válasz. Családunkban kilencedízig- len az elsőszülött mindig pap lett. Első ősapám hátából szíjat hasíttatott Kond vezér, aki Hunor leszármazottja volt, mert táltos létére hibás irányt mutatott a vadászoknak, akik emiatt nem nyilazhattak szarvasokat az erdőben.

— Maga tehát nem a neve, hanem a foglalkozása szerint pap?

A közrendőr, aki eddig laza tartásban állt, most kihúzta magát és megszólalt:

— Azt csak hiszi vagy kitalálta ez a sükebóka. Már hogy lehetne pap az, aki rakodómunkás a vasútnál?

Felettese rávillanó megrovó tekintetéből megérthette, hogy fölöslegesen kotyogott. Még inkább vigyázzba merevedett, és riadtan várta a szóbeli dorgálást, amely azonban ezúttal elmaradt. Az őrnagy a sárga dossziéba gyűjtött iratok fölé görnyedt, s időnként alsó ajkához érintve mutatóujját, komótosan lapozgatott.

— Pap fia vagyok, magam is pap! — emelte fel hangját az őrizetes. — Kilenc nemzedékünkben apáról fiúra öröklődött a tudományunk, hogy beteg embereket és állatokat gyógyítsunk, és öröklődött a feladatunk, hogy keressük a jelet, amely az istenek lakóhelyéhez vezet.

Az őrnagy homloka ráncokba gyűrődött. A szemüvege fölött a háborgóra nézett. Gúny volt a hangjában.