Irodalmi Szemle, 1994
1994/3 - BARNA IMRE: Milyen legyen a magyar Goldoni?
BARNA IMRE Milyen legyen a magyar Goldoni?* Egy magyar fordító egyszer így kezdett — „magyarul” — egy francia regényt: „Fél nyolc óra volt”. A szerkesztő diszkrét javaslatára, hogy helyesebb volna csak „fél nyolc”-at mondani, „óra” nélkül, a fordító elcsodálkozott: „Nem tudtam, hogy el szabad térni az eredetitől!” Mi az, hogy „eredeti”? Mit fordítson le a fordító? Azt, „ami írva van”, vagy azt, amit a szerző mondani „akart”? Szöveget vagy „funkciót”? Az első válaszból elvileg az is következhetne, hogy fordítani lehetetlen. Hiszen nincs az a mégoly hétköznapi szó, amelyre százszázalékos — tehát a jelentésbokrok minden ága-bogában azonos — megfelelőt lehetne találni egy másik nyelvben. Hát még az árnyalatok! Egy német vagy egy angol sosem fogja melegnek érezni azt, hogy caldo, egy olasznak pedig — szerintem — a kait meg a cold langyos egy kissé. A caldó-ra meglehetősen emlékeztető kall, illetve cold ugyanis bnémetül, illetve angolul nem meleget jelent, hanem hideget. És ez bizony nagy különbség, még akkor is, ha csak a véletlen játékáról van szó. És mi a helyzet a „funkcióival? Azzal a fordítóval kapcsolatban, aki túlságosan nagy meggyőződéssel állítja, hogy csakis a szöveg funkciója számít; hogy tehát csakis az eredeti szöveg szerzője és olvasói közt feltételezett eredeti párbeszéd új nyelvikulturális közegbe emeléséről, tehát „adaptálásáról” lehet sző, mulatságos példákat szoktak felhozni. így állíthatnám, teszem azt — Umberto Eco többszörösen is kedvenc regénykezdés-példáját a magam részéről is „adaptálva” —, hogy a magyar fordításban a „Quel ramo del lago di Como"** helyett szükségképpen a Balatonnak, illetve a tihanyi öbölnek kell szerepelnie, ha azt akarjuk, hogy a magyar olvasóban akár csak megközelítőleg is hasonló asszociációk támadjanak az olvastán, mint amilyeneket az eredeti szöveg keltett az olaszokban. És akkor az anakronisztikus sétahajókat vagy windsurföket még el sem tüntettük a vízről... A megoldáshoz termésszetesen valamiféle közép-, de legalábbis köztes úton juthatunk el. Emellett félreérthetetlenné kell tennünk, hogy mit hogyan is értünk. Hogy miféle hagyományra hivatkozunk, vagy hogy — esetleg — miféle különalkut ajánlunk, ha már mindenképpen muszáj. Mint A rózsa neve orosz fordítója, Jelena Kosztyukovics, amikor Eco középkori bencés szerzeteseinek egyházi szláv bibliaidézeteket adott a szájába. (Tegyük hozzá, hogy a szerző engedélyével.) Vagy mint azok a magyar Shakespeare-fordítók, akik Arany János nyomán rendületlenül XIX. * A Trieszti Egyetem által rendezett nemzetközi műfordító-találkozón Goldoni halálának 200. évfordulója kapcsán elhangzott előadás rövidített szövege. ** „A Comói-tó déli nyúlványa...” (Manzoni: A jegesek Révay József fordítása.)
