Irodalmi Szemle, 1994
1994/3 - BARNA IMRE: Milyen legyen a magyar Goldoni?
Barna Imre századi magyar nyelven beszéltetik a Shakespeare-drámák csaknem háromszáz évvel korábbi hőseit. A magyar színházakban ezt ma mindenki természetesnek találja, és ezt találja természetesnek. Nem várja el, mondjuk, Hamlettól, hogy középkori magyar nyelven szólaljon meg; de attól is idegenkedik, ha — mini megesett — egy mai kéz belenyúl az Arany-fordítás múlt századi szövegébe, és „túlságosan” maira igazítja. Hogy lehet ez? Hiszen Shakespeare darabjainak jelentős részt nem is „kosztümös” mű; ő annak idején, a Globe színházban ama kor lehető legaktuálisabb angol (és persze Hamlet esetében sem dán) nyelvét adta színészeinek a szájába. Hogy miért épp múlt századi füllel akarjuk hallani a Shakespeare-szövegeket? Csak. Arany János meg Vörösmarty meg aztán Vas István és a többi kiváló fordító miatt. Mert így alakult. Alakulhatott volna másképp is. A magyar Goldoni például egészen más esel. Goldoni nálunk mindig is a legnépszerűbb külföldi szerzők közé tartozott, mégis, mintha mindig valaki mást takart volna a neve. Némi túlzással: ahány előadás, annyiféle Goldonit. Vajon mi ennek az oka? Először is nyilván a véletlen. Ha történetesen úgy alakul, hogy Goldoninak is akad egy Arany Jánosa, akkor meglehet, hogy nyelvileg ma szintén csakis egy bizonyos stílusú és modorú Goldonit éreznénk igazán autentikusnak. Goldoni azonban nem Shakespeare, Goldoni komédiás. Goldonit minálunk kezdetben még csak nem is olasz eredetiből, hanem német átigazításokból fordították le magyarra. A Goldo- ni-jellemek mélységeit, Goldoni igazi jelentőségét újra meg újra kellett fedezni, és ezek a felfedezések nem írók, hanem inkább rendezők nevéhez kötődnek. A Goldo- ni-alapproblémákkal sem annyira fordítók, mint inkább a rendezők bíbelődtek mind ez ideig. Mik ezek az alapproblémák? Az egyik és talán legnyilvánvalóbb: Goldoni velenceisége. Ez a velenceiség a hozzá fűződő karneváli-komédiás képzetekkel együtt afféle „népiesség” is egyúttal. Illő azonban idézőjelbe raknunk ezt a szót. Mást jelent ugyanis a népiség vagy népiesség egy olyan, sokszáz éve polgárosult és nyelvileg a végletekig tagolt közegben, amilyen a Goldoni világa volt, és megint mást a nyelvileg ezer éve csaknem egységes, de csekély saját polgári hagyománnyal rendelkező Magyarországon. (Az eltérő — ar- chaikusabb, parasztibb — szicíliai hagyományok miatt talán kevésbé élesen, de hasonló kérdések vetődnek fel Pirandello kapcsán is. Beszélhet-e magyar tájszólásban Don Lolo vagy Liola?) A konkrét kérdés így hangzik: mit csináljon a magyar fordító a velencei dialektussal? Dönthet úgy is, hogy semmit; kivált olyankor, amikor Goldoni valamennyi szereplőjét venetóiul beszélteti. Ilyenkor a fordító mintegy tudomásul veszi, hogy nem olaszból fordít, hanem venetóiből. (Mint A terecske esetében a nagyszerű Nádasdy Ádám vagy Az új lakás legutóbbi budapesti előadásának kiváló fordítója, Székács Vera, aki ezt a tényt a színlapon is fontosnak látta feltüntetni.) Ha azonban csak néhányan és néha a legjellegzetesebben karneváli szituációkban fejezik magukat
