Irodalmi Szemle, 1994
1994/2 - TÓTH LÁSZLÓ: Elszigeteltség és egyetemességigény ütközőpontjában
Tóth László oktató-nevelő munkára gondolok, mellyel az Irodalmi Szemle gondolkodni, látni, vállalni, a saját arcunkat vállalni tanította nemzedékemet, ízlést formált, mércét adott, műhelyt, vitafórumot jelentett. És jelentette természetesen az ezekből a szempontokból oly fontos szerkesztőinek, az előbb már említett Tőzsér Árpádnak, valamint Koncsol Lászlónak az odafigyelő, mind többre és többre ösztönző, atyai — de egyáltalán nem atyáskodó — barátságát. Ez utóbbihoz csak annyit, ha egy nemzeti kisebbség is számba vehetné a maga nemzeti (nemzeti kisebbségi?) kincseit, úgy a csehszlovákiai magyar méltán tarthatná ezek között számon Tőzsér és Koncsol szerkesztői (-pedagógiai) tevékenységét is. Végezetül: 1975 és 1981 között kettőjük kezdetben eleget csetlő-botlő, szerény tanítványaként — remélem, ezzel nem nagyon kompromittálom őket — magam is a szerkesztője lehettem a lapnak, s egy időben — kis híján hat esztendeig — részt vehettem a formálásában, arculatának alakításában. Elfogulatlanságot, tárgyilagosságot, távolságtartást tehát ne várjanak tőlem. Igaz, meggyőződésem, hogy egy, az enyémhez hasonló értékelő szövegnek nem is kell feltétlenül ezekkel a tulajdonságokkal rendelkeznie. Az irodalom ugyanis tudvalévőén a személyesség műfaja, miért kellene tehát másnak lennie a kritikai és/vagy irodalomtörténeti értékelésnek? Világmagyarázat az egyik is, világmagyarázat a másik is, az értékelő, a kritikus, az irodalomtörténész is alkotó, aki a saját látomását fogalmazza meg — a maga sajátságos eszközeivel — a világról. Éppen ezért úgy gondolom, ő is csak annyira minősíti a figyelme középpontjába vett művet, mint mondjuk a költő azt a fát, amelyről a versét írja, netán a prózaíró azt a szerelmi gyilkosságot, melyről novellájának meséjét szövi. (Tudniillik egyikük sem tesz mást, mint hogy megfigyelésük tárgyáról elmondják, amit róla tudnak.) Vagyis: az értékelő (kritikus, irodalomtörténész stb.) sem elsősorban másról, hanem mindenekelőtt önmagáról — önmaga tudásáról — szól, akkor is, ha másra mutogat, illetve ha elbújik más mögé. Vagy, másképpen szólva, akkor is, ha akár a személyes hangú vallomás háziköntösét, akár az egzakt tudományosság előkelő frakkját ölti magára. Ráadásul a mi esetünkben, pontosabban az Irodalmi Szemle és az én esetemben az egyszeri nem is esik olyan messze a megismétlődőtől, az egyedi az általánostól, illetve attól, ami egy időben általánosnak/általánosíthatónak volt látható. Az Irodalmi Szemle ugyanis — talán sokkal inkább, mint más, hozzá hasonló irodalmi folyóiratok — családok, nemzedékek életébe szólt bele, sorsok fordulásánál volt komoly szerepe. Hogy mivel? Rövid leszek. Főként azzal, hogy értelmiségi lap mert és tudott lenni egy többé-kevésbé értelmiségellenes közegben, értelmiségi példát mutatott egy értelmiségében szegény és hézagos töredéknépnek. Amit tehát az imént bátor voltam magamról elmondani az Irodalmi Szemlével kapcsolatban, az az elmúlt harmincöt év tükrében — a csehszlovákiai magyarság körében — még sokakra (tanítókra, népművelőkre, illetve jórészt vidéki értelmiségi családok, diákok, magakereső álmodozók százaira, ezreire, tízezreire) érvényes, pontosabban: érvényes lehet. Sőt, amit szerkesztősködésem okán fentebb már súroltam, az is értelmezhető szélesebb összefüggésben. Hiszen azon túl, hogy történetének három és fél évtizede alatt az Irodalmi Szemle öt-hat — nemcsak írói, hanem tágabb értelemben is érvényesen: művész-, illetve értelmiségi — nemzedék indulásánál, formálódásá
