Irodalmi Szemle, 1994
1994/2 - TÓTH LÁSZLÓ: Elszigeteltség és egyetemességigény ütközőpontjában
Esszé az Irodalmi Szemléről nál játszott nem lebecsülendő, (cseh)szlovákiai magyar viszonylatban 1989-ig valóban egyedülálló szerepet, mindig nyitott, a szóban forgó nemzeti kisebbség viszonylatában talán ugyancsak a legnyitottabb volt arra, hogy ezeknek az egymástól időnként olyannyira elütő, egymással időnként a világ legtermészetesebb módján szembe is szálló nemzedékeknek a jellemző jegyeit: tapasztalat- és élményanyagát, világszemléletét, értékfelfogását, esztétikai törekvéseit, erkölcsét — és még hosszan sorolhatnám — magába abszorbeálja. Vagyis — ha nem hatna itt groteszkül — az Irodalmi Szemlét ahhoz a szeretőhöz hasonlíthatnánk, aki azáltal kapta a legtöbbet, hogy mindig is a legtöbbet igyekezett adni. Alakított, tehát alakult, alakult, s épp ezzel alakított. Végigtekintve a második világháború utáni magyar folyóiratkultúrán — természetesen a többszörösen is megnyomorgatott összmagyar folyóiratkultúrára gondolok most, határoktól függetlenül —, talán nincs még egy irodalmi lap, amelyre a fentiek olyannyira érvényesek lennének, mint az Irodalmi Szemlére. Ami önmagában, persze, nem feltétlenül erény, ám ami bizonyos értelemben, adott összefüggések között, erényként is értelmezhető. Már csak azért is, mert a szétdarabolt, a második világháború utáni magyar kultúra egy-egy részén belül valószínűleg egyetlen folyóiratnak, egyetlen szerkesztőségnek sem kellett magára vállalnia oly mértékben a mindenes igazán hálátlan szerepét, mint az Irodalmi Szemlének. És itt most nemcsak arra gondolok, hogy az Irodalmi Szemle nemzedékeknek, esztétikáknak és világnézeteknek volt egyidejűleg a szükségképpeni gyűjtőmedencéje, hanem arra is, hogy mindvégig az egésznek a gondját: más művészeti és tudományágaknak, hiányzó művészeti és tudományos folyóiratoknak, intézeteknek és intézményeknek a feladatait is — sok esetben készületlenül, erején felül — magára kellett vennie. A bizonyításra itt nincs sem terem, sem időm, és úgy gondolom, elegendő, ha lélekben mindenki az elmúlt évtizedek néhány meghatározó magyar irodalmi folyóirata, mondjuk, a Kortárs, az Új írás, a Tiszatáj, a Jelenkor, továbbá az Igaz Szó és a Korunk, a Híd és az Új Symposion, az Új Látóhatár és a párizsi Magyar Műhely fölé hajol most egy pillanatra. Véleményem szerint az Irodalmi Szemle (cseh)szlovákiai magyar vonatkozásban 1989-ig mindenképpen, s bizonyos megszorításokkal, módosulásokkal 1989 után is egy olyan tükörteremhez hasonlít, ahol a falakon elhelyezett tükrökben egy egész nemzetrész, töredékkultúra valamilyen formában meghatározó jelentőségű képviselői — ha nem is teljes számban, de mégis túlnyomó részben — különböző nagyságban, színben, torzításban, fényben önmagukra láthatnak rá. Egyszerűbben ugyanez úgy hangzik, hogy az Irodalmi Szemle egy teljes nemzetrész eligazító tükre volt kénytelen, illetve tudott lenni három és fél évtizeden keresztül. Amit tehát az Irodalmi Szemléről elmondunk, azt a csehszlovákiai magyar irodalomról, sőt bizonyos értelemben a csehszlovákiai magyarságról — is — állítjuk, amit pedig a csehszlovákiai magyarságról, ezen belül pedig főleg az irodalmáról elmondunk, az többé-kevésbé érinti az Irodalmi Szemlét (is). Mindez azonban hál’ Istennek úgy igaz, hogy eközben a lap lehetőségeihez képest mindig igyekezett a legnagyobb egészet: az összmagyar, s ezen túl a közép-, illetve nemcsak közép-európai irodalmat, kultúrát részben viszonyítási pontként, részben pedig a csehszlovákiai magyart is körülvevő, magába fogadó közegként bemutatni.
