Irodalmi Szemle, 1994
1994/2 - HAJDÚ ISTVÁN: Napfogyatkozás, Az eltűnt
Pozsony város nemzetiségi összetétele.. pusztíthatatlanok, csak a képzelet között hánykolódnak, csak meg kell őket fogni: át- meg átfúrják az elmét, vésnek egy-egy rovátkát. Ennyiért is érdemes volt rejtőzködni. A mámoros, részeg körforgásért, mely lassan teszi tönkre a testet. Közben egyszerre mozdul és nyugszik. Számtalanszor megrajzolni a köröket kezdet és vég nélkül. Folyamatosan és elpusztíthatatlanul visszatérni. így térnek vissza az emberek kísértetei, és mi, élők, félünk tőlük. Pedig semmiség az egész, a túlélés hangjai. És ha feledni próbálunk, csak egy pillanatra is, a rovátkák ott maradtak az agyunkban, hogy az élet bármely pillanatában elkezdjék az őrült táncot, amelyet semmilyen emberi erővel nem lehet megfékezni. Ülök a székemben és attól félek, újra beindul a tánc, kicsit máshogyan, kicsit a maradandóság nyomvonalain, kicsit a mézédes lét gyönyörűségével. Az ütött-ko- pott glóbusz is itt van a szobámban, hűséges társ. Megforgatom a kezemmel olyan gyorsan, hogy a tengerek összemosódnak a szárazfölddel. Majd ha ez az óriási golyóbis megáll, újra napfogyatkozás lesz. Addig még van egy kis időm. Az eltűnt id. Reiter István hegedűművésznek Azóta szivárvánnyá változott benne a fény, és másoknak meséli történeteit a kitalált életről. Egy olyan ember, mint ő, mindig egyedül marad. A szeretet megfojtja, a barátság délibábot, a szerelem káprázatot, a hit valójában félelmet jelent neki. Azért jártatta annyit a száját a szabadságról, a tágasságról. Túl szűkösek voltak számára a bejárható terek, pedig még mindig ott állt a golyóbis ráncos arcán, holott repülni szeretett volna szüntelen. Fegyvere nem volt, minek is?, de sohasem félt a fénylő márványkockák között, sehol a világon. Sehol! Sehol? Vagy csak nem hallotta maga mögött a lopakodó lépések halk suhanását? Az állkapcsok csikorgását, a ropogó ujjakat, a sötét szájüregekből eredő tompa káromkodást? Mit válaszolna, ha egyszer valaki csakugyan megszólítaná: „ Halló, itt az idő, cimbora, gyere, menni kell!” — Nem, hagyj még, az idő már valójában elérkezett, de még nevetni szeretnék egy kicsit. Távozz! — mondaná bátran. — Hiába jöttél, látni sem akarlak. Nem akarok világgá menni. Melegen fénylett a szeme, mint két apró vulkán. A kérdést valójában mindig mások akarták neki feltenni, hogy lássa, vannak még körülötte, csak a ruhája az... Kissé olyan, amilyen. Mit számít ez? Egy ember, két ember, millió ember. Mit számít? Kinek?
