Irodalmi Szemle, 1994
1994/2 - HAJDÚ ISTVÁN: Napfogyatkozás, Az eltűnt
Hajdú István nem csak úgy mellékesen. Ilyen volt: szándékosan itta magát halálra az életvíztől. Az orvosok később felnyitották a mellkasát — a szíve mondta fel a szolgálatot, de... Nekem elhihetitek, én igazán ismertem, bennem megbízott még akkor is, amikor... Ránéznek, bólintanak, és látják a szemén, hogy hazudik. Azt látni lehet. Egy lyukas garast sem ér a szövege, csak számítgat, hogy a saját nevére is jusson a halott fényből, és most, szinte még a meleg tetem mellett kijelentéseket tesz a nevében. Mert ő valójában Ő szeretett volna lenni, csak nem volt hozzá kellő bátorsága. Utánam silány módon nosztalgiáznak a kocsmában, féldeciznek a félelemtől, attól tartanak, visszajön, mert tudják, az effélék visszajönnek. Mindig visszajárnak, mint hús-vér kísértetek, és jókedvűen a pofájukba röhögnek. Mi lesz akkor? Hisz a mondatok már közöttük vicsorogtak. Megint megtréfálja őket, mint annak idején azon a kínos kimenetelű találkozón? — Habeat sibi! — Itt vagyok hát előttetek, elkaphattok! — szeme kitágul, mint a horizont. A testem már úgyis üres, akár a sivatag. Tegyétek, amit tenni szeretnétek, amit titkon másokkal terveztek. Amit csak önmagatoknak súgtok a lefekvés után, lucskos párnáitok között, amit imáitokba foglaltok. Tegyétek! Most látja, hogy sok ember hozzá hasonlóan keresgél. Nem találják az utat, mert még itt nyújtózkodnak közöttük a szörnyetegek. Gyermekek akarnak maradni, akik mágikus létben élnek, taknyos orral a mesék birodalmában. Kérlek, hagyjátok őket gyermekként élni és tisztítsátok meg az utakat a csavargó démonoktól. Ne kóvályogjanak az elveszett tekintetek az ablakok mögött. Miközben szaporodtak körülötte az események, észre sem vette, hogy testében gyarapszik az évgyűrűk száma. A házakat lerombolták körülötte, és helyettük újat építettek. Hegyek vándoroltak el helyükről, hogy máshol lyuggathassák ki felületüket a facsemeték. Változott körülötte minden, a fű, a kövek, a madarak röpte, az emberek évszázados szokásai, és ő hajthatatlan fanatizmussal járta a kijelölt utat. Állandóan elment, és mindig csak úgy betoppant. A hátizsák görnyedő hátát verte, senki sem tudta, mit hordott benne. Nemrég többen is találkoztak vele a városban, s ő azt mondta nekik: „Most elmegyek, de ne féljetek, nemsokára újra itt leszek.”
