Irodalmi Szemle, 1994
1994/2 - HAJDÚ ISTVÁN: Napfogyatkozás, Az eltűnt
HAJDÚ ISTVÁN Napfogyatkozás Tegnap napfogyatkozás volt. Bámulattal töltenek el az emberiségtől független kozmikus jelenségek. A Nap energiája még öt milliárd évre elegendő. Lehet gondolkozni. Miközben cigarettázom, hallom, ahogy a cserépkályhában lobog a tűz. A szobám négy fala között kísérteties a nyugalom, csak kintről hallatszik be az olvadó hó melankolikus csöpögése. Előttem a szürke fal olyan sima, mintha márványból volna, s rajta egy gonosz árnyék mozog ide-oda: testem felső részének árnyéka olyan, mint egy pöfékelő, bekötött fejű kalóz. A néma falak vastagsága kitűnően véd a zajoktól: egy-egy elhaladó gépkocsi kerekeinek hóropogtatásától, a latyakos járdán caplató emberek tocsogásától. A beszűrődő fény is más a szokásosnál: imbolygó, mély, sötét árnyalatú. Nyugalom feszíti a koponyámat, bombák zápora zúdul a fejemre, apró, icipici bombáké, melyek úgy dobolnak, akár a vágtázó táltosok patái, szabályos, villanásnyi sorrendben. A koponyámban csatazaj, csörömpölés és sátáni kutyák nyüszítése, néha harangok kondulnak vészjóslón, a csontfalhoz csapódnak, szinte érzem, a fejemen enged a szövet, sercegve szakad a bőr, de a búgás lassan elcsendesedik, mint egy hangvilla. Időről időre visszalopakodik a fojtó csönd, de beszivárog az ajtók csapkodása, a sarokról idehallatszik egy kocsma zsongása, akár egy kaptárból a kirepülő méhek. A zsongás némi zenével is keveredik, de csak lüktető basszust hallani, ahogy ellenvetést nem tűrő monotonsággal diktálja a ritmust, a többi pöfékelő, csilingelő, süvítő és remegő hangszernek. Most veszem csak észre, hogy mutatóujjam minden szándékosság nélkül ráállt a ritmusra, önkényesen veri azt az asztalterítőn. Látom, amint valamilyen csillogó felületre vetítve, minden bizonnyal mozivászonra, egy füstölgő vonatszerelvény süvít keresztül, mozdonyának füstje tésztaként dagad, egy szétpöffenő hólyagból kénes, kékes láng csap ki, majd egy ívelt nyomvonalon visszakúszik a dagadó, mozgó tésztába, hurkaszerű alakzatot nyom ki annak testéből, olyat, mint egy óriási pulzáló hernyó. A kifakadó hólyagokból, a futurista test ovális ablakaiból emberek tekintenek felém, hol szemből, hol profilból látom őket, és olyankor a szemük az egyiptomi falfestmények emberalakjaihoz hasonlatos. A massza hömpölyög, már-már lavinaként, és felületén rejtélyes alakok suhannak tova. Az anyag penészes rétegekben szilárdul meg. A penész szárai, meredező, zöldeskék falloszok. Csokrokban virítanak a sekély zegzugokban.
