Irodalmi Szemle, 1994

1994/2 - HAJDÚ ISTVÁN: Napfogyatkozás, Az eltűnt

HAJDÚ ISTVÁN Napfogyatkozás Tegnap napfogyatkozás volt. Bámulattal töltenek el az emberiségtől független kozmikus jelenségek. A Nap energiája még öt milliárd évre elegendő. Lehet gon­dolkozni. Miközben cigarettázom, hallom, ahogy a cserépkályhában lobog a tűz. A szobám négy fala között kísérteties a nyugalom, csak kintről hallatszik be az olvadó hó me­lankolikus csöpögése. Előttem a szürke fal olyan sima, mintha márványból volna, s rajta egy gonosz árnyék mozog ide-oda: testem felső részének árnyéka olyan, mint egy pöfékelő, bekötött fejű kalóz. A néma falak vastagsága kitűnően véd a zajoktól: egy-egy elhaladó gépkocsi kerekeinek hóropogtatásától, a latyakos járdán caplató emberek tocsogásától. A beszűrődő fény is más a szokásosnál: imbolygó, mély, sö­tét árnyalatú. Nyugalom feszíti a koponyámat, bombák zápora zúdul a fejemre, apró, icipici bombáké, melyek úgy dobolnak, akár a vágtázó táltosok patái, szabályos, villanásnyi sorrendben. A koponyámban csatazaj, csörömpölés és sátáni kutyák nyüszítése, né­ha harangok kondulnak vészjóslón, a csontfalhoz csapódnak, szinte érzem, a feje­men enged a szövet, sercegve szakad a bőr, de a búgás lassan elcsendesedik, mint egy hangvilla. Időről időre visszalopakodik a fojtó csönd, de beszivárog az ajtók csapkodása, a sarokról idehallatszik egy kocsma zsongása, akár egy kaptárból a kirepülő méhek. A zsongás némi zenével is keveredik, de csak lüktető basszust hallani, ahogy ellen­vetést nem tűrő monotonsággal diktálja a ritmust, a többi pöfékelő, csilingelő, süví­tő és remegő hangszernek. Most veszem csak észre, hogy mutatóujjam minden szándékosság nélkül ráállt a ritmusra, önkényesen veri azt az asztalterítőn. Látom, amint valamilyen csillogó felületre vetítve, minden bizonnyal mozivászon­ra, egy füstölgő vonatszerelvény süvít keresztül, mozdonyának füstje tésztaként da­gad, egy szétpöffenő hólyagból kénes, kékes láng csap ki, majd egy ívelt nyomvonalon visszakúszik a dagadó, mozgó tésztába, hurkaszerű alakzatot nyom ki annak testéből, olyat, mint egy óriási pulzáló hernyó. A kifakadó hólyagokból, a fu­turista test ovális ablakaiból emberek tekintenek felém, hol szemből, hol profilból látom őket, és olyankor a szemük az egyiptomi falfestmények emberalakjaihoz ha­sonlatos. A massza hömpölyög, már-már lavinaként, és felületén rejtélyes alakok suhannak tova. Az anyag penészes rétegekben szilárdul meg. A penész szárai, meredező, zöldes­kék falloszok. Csokrokban virítanak a sekély zegzugokban.

Next

/
Oldalképek
Tartalom