Irodalmi Szemle, 1994
1994/2 - HAJDÚ ISTVÁN: Napfogyatkozás, Az eltűnt
Novellák Füstszagot érzek, marja az orromat, a kályhából csapódhatott ki a hirtelen fellobbanó tűztől, melyet előzőleg a vizes fa elfojtott. A füst a szememet is megtámadja, hamarosan marni kezd, könnyeim a fehér papírra potyognak és felbontják a tinta szabályos sorait. Elmosódott kék pacákat látok magam előtt, mintha valaki szándékosan fröcskölte volna tele az égő pupilláimat ezekkel az otromba pacákkal, minden megkettőződik, hunyorgok, hisztérikusan a zsebkendőm után nyúlok, amely ott hever előttem egy elfelejtett könyv felületén. Dupla cigarettát tartok a megkétszerezett ujjaim között, két A-betű a billentyűkön, párban sakkfigurák, újság, eltolt felületek. Szánkót húznak el az ablakom alatt. A szánkó fémtalpát a hóból kibukkanó kavics karcolja végig. Most egy pillanatra megáll, már nem hallom a hangját. Valószínűleg befordult a sarkon. A benyomuló füst émelyítő ízt gerjeszt a számban. Mintha mosogatóiét ittam volna. Határozottan érzem a nyelvemen a lének a tisztítófolyadék-ízét. Szájüregemben nyál gyűlik. Legszívesebben kiköpném, de nincs hova. Gondolatok kopogtatnak, zavaros, kusza gondolatok, felvillannak, majd belevesznek a kopár semmibe, keresve az összekötő szálat, melyen kikristályosodhatnának, határozottan elérhetően. Sajognak. Lopakodnak. Süvítenek. Az egészben az a furcsa, hogy a legváratlanabb helyzetben alattomosan megrángatják az agyamat, a támadás felkészületlenül ér, mint egy tarkólövés. A gondolatköteleken szavak csúsznak le, és elvesznek valahol a kongó mélyben. Csak a visszhangjuk marad meg, mely ide-oda verődik koponyám falain: vonat, pokróc, ház, olló, síp, datolya, teve, kocka, bajonett, szekrény, sár. A szavakhoz az agyam mondatokat szerkeszt: Ülj fel a vonatra és utazz! A pokrócodat idegen házban hagytad, legjobb lenne, ha egy ollóval semmisítenéd meg, ha éppen arra jársz. A reklámban a cukorkától fújja rendesen a faszi a meccset. Mi lenne, ha a kutyát datolyával, a tevét meg hússal etetnék? A kubisták a kockát is felbontották, csak az a kérdés, hogy melyikük mire. Hova nézett az a katona, aki bajonettel ölt, hova nézett volna?, az ellenségre, de vajon az ellenség melyik pontjára? A szekrényt valójában a zsák is helyettesítheti, mert végül is mindegy számára, sarat vagy ruhát tartanak-e benne. Valaki idegen nyelven szól hozzám, szeretném megérteni, mit mond a hang, de hiába keresgetek, az idegen mondatnak nincs megfelelője: „Seahul fato lea dauval, et kato dam amládom.” Milyen nyelv ez? Miért nem mondja azt, hogy „Mit idegeskedsz, valójában nem történik semmi. Összpontosíts erősen valami célra. Közelire. Mondjuk, töröld meg a szemed. Nem, nem teljesen így gondoltam, határozottabb mozdulattal, mintha integetnél. Most majdnem jó. Igen, így már tökéletes.” Nem vagyok benne biztos, hogy kimondtam-e a mondatokat, jobban mondva, jött-e ki a számon hang vagy sem, az egész csak a képzelőerőm sunyi játéka. Tudatom szétszóródott, mint a kavicsok, melyeknek külön-külön is van jelentőségük, de csak együttesen adnak oszthatatlan értelmet. Üreges a testem, akár egy furulyáé. Végigvándorolnak bennem az érzések, és kisuhannak belőlem a nyílásokon. Megpróbálok összpontosítani a dolgok menetére, az időre, a megfékezhetetlen pillanatokra, de az órám ügyet sem vetve az elhatározásomra, könyörtelenül ketyeg tovább, a másodpercmutató meg-megugrik, csillapíthatatlan étvággyal falja a szű
