Irodalmi Szemle, 1994
1994/12 - Szilveszter az Irodalmi Szemlében - TŐZSÉR ÁRPÁD, Z. NÉMETH ISTVÁN, DUBA GYULA, A. SZABÓ LÁSZLÓ: Iro dalmi paró diák
Szilveszter az Irodalmi Szemlében rasztokhoz ment pityókát koldulni, s csak reggel jött haza, de pityókát nem hozott! Sziszüphosz mégis görgetni kezdi a sajtot. Erőlködve gurítja fel a meredélyen, az Ararat csúcsa felé! Görgeti egész nap, tolja-hengergeti maga előtt. Izzad, nyáladzik, belevö- rösödik. Pupillája végtelenné tágul. Amikor a hegyoldal fe-lébe ér, annyira elfárad, hogy a sajt kicsúszik a kezéből, és hatalmas robajjal a völgybe gurul. Sziszüphosz erőtlenül utánahempereg. S ez így tart hónapokig. Liza egyre gömbölyűbb, s már egészen elnehezedett. Eljön az ideje, hogy megszül, és kinyitja az őrületre nyíló ajtót, hogy beteljesüljön a törvény. A hegy lábánál telepedtünk meg, házat építettünk. Liza állandóan a házban van, messzelátóval figyeli Sziszüphoszt. A Herélő vadászgat, Copperfield Dávid főz, Ne- ander ízlésesen megterít. Püthagorasz szögletes köröket rajzol. Végre megnyugodtunk, a nagy menetelés után kifújtuk magunkat. Mindnyájan figyeljük Sziszüphosz küzdelmeit. Néha már majdnem a csúcsig görgeti a sajtot, mely egyre penetránsab- ban illatozik, ám a kerek pöfeteg mindig elszabadul, maga alá temeti Püthagoraszt, és visszagurul a hegy lábához. A Camembert már olyan lágy és omlós, hogy attól félünk, darabokra potyog. Sziszüphosz azonban nem adja fel a küzdelmet, nem is adhatja fel, mert ezzel büntették selymaságáért az istenek, különösen Zeusz. — Mítosz lesz ebből egyszer... — mondom meggyőződéssel Copperfield Dávidnak —, ennyi meddő küzdelemből csak az örök emberi törekvések hiábavalóságának a mítosza lehet. Camus majd esszét ír róla egyszer... — Magam is mítosz vagyok... — válaszolja Dávid —, az árva és elhagyott gyermekek szenvedéseinek a mítosza... s jóapám, Dickens is... A kemencében alig pislákol a tűz, amikor Liza megszüli gyermekét. Ráncos képű, vörös takonypóc! Hümmögve körbejárjuk, nézegetjük, találgatjuk, kire hasonlít? Általános vélemény, hogy leginkább énrám! Másnap Sziszüphosz már-már a hegy tetejére görgette a sajtot, s éppen az Ararát tűhegyes csúcsára tűzte volna, mintegy a hegy kalapjául, de a bomlott sajtkorong ismét elszabadult. Az istenek bosszúja kegyetlen! Fergeteges iramban vágtat le a lejtőn, s egy szakadékba zuhanva eltűnik, s a világot bűzhullám borítja el. Sziszüphosz üres hordóként görög alá a csúcsról. — Pedig azt hittem, hogy odafenn megkóstolhatom — sír Liza, s hüppögve szoptatja gyermekét, akinek még mindig nics apja, s leginkább rám hasonlít. Kétszeresen zabigyerek szegényke! — Dávidnak igaza van... minden mítosz... — mondom hangosan —, magam is az időn kívül élek, s valószínűleg mítosz vagyok. Hiszen azt sem tudom, fiú vagyok-e, vagy lány?! Sziszüphosz éppen leért a hegyről. Keservesen sírt. Pedig még nem is sejti, hogy Liza az ő kezébe nyomja a Kicsit!
