Irodalmi Szemle, 1994
1994/12 - Szilveszter az Irodalmi Szemlében - TŐZSÉR ÁRPÁD, Z. NÉMETH ISTVÁN, DUBA GYULA, A. SZABÓ LÁSZLÓ: Iro dalmi paró diák
Szilveszter az Irodalmi Szemlében vastagon és kitartóan ver az eső. A horda hűségesen viseli el önmagát, tűrünk és szenvedünk. Ez a sors, az ember sorsa! Sziszüphosz nászindulót fütyörész, s tudom, közben Lizára gondol. A kivert lányra gondol, aki tegnap csapódott hozzánk, s mi befogadtuk, bár gyanúsnak látszott, tengerészként káromkodott, és azonnal enni kért a sajtból. Akkor Sziszüphosz, bár mohó szemmel megbámulta a lány sovány nyakát, mégis hevesen elutasította kérését. — Még nem... majd az Ararát tetején! A Herélő csendesen feni solingeni acélból való miskárolókését egy érdes kövön. Mindig hallgat, bár nem néma, keveset beszél, a tettek embere. Látom rajta, hogy képzeletében élő húst tapogat, belenyomja kését, és a habos vérben pancsol. Pütha- gorasz egy fadarabbal lapos köröket rajzol a homokba, ellipsziseknek nevezi őket, és állandóan figyelmeztet: — Ne bántsátok a köreimet! Szűz Mária hiányzik még közülünk, hogy komplett legyen a társaság, s talán... az egyik lator! Süvít a szél, ömlik az eső, a vizek háta libabőrös, nemsokára befagynak. Felajzot- tan figyelem az öntudatlanság méhében élvezkedő öncélú és vágyakozó moccanásokat, sejtek és ideggócok hisztérikus villanásait. Este tüzet rakunk, lihegve szárítkozunk, krumplit hámozok, a horda ezért fogadott be, én vagyok a krumplipucoló. Copper- field Dávid mamutot lő, megnyúzzák a Herélővel. Neander kőbaltájával a földet túrja, fekete meszet és színes ásványokat keres, hümmögve osztályozza őket, valőr színeket kever, művészi lázban ég, tudom, eltűnik később... talán nem is vacsoráz. Liza a haját fésüli és borzong, melegségre vágyik, Püthagorasz szögletes köröket rajzol, a fejét csóválja és bambán vigyorog, nagy gondban lehet! Óvatosan Neander után lopózom, a Herélő is eltűnt, a többiek horkolnak, Sziszüphosz egyik karjával a sajtot öleli, a másikkal Liza sovány nyakát. Copperfield Dávidban mélyen forr a düh. Az éjszaka sötét és gonosz, bár nem esik, és betegesen, sárgán világít a hold, a parasztok házaikban alusznak, csak a farkasok vannak ébren, kegyetlen szemük mohón csillog az éjben. Síkos sziklákon lépkedek, ösztöneim visznek tévedhetetlenül, a barlangban találom Neandert, fáklyával világít, a falakat vizsgálja, festéshez készülődik. Hamuszürkével lealapozza az egyik falrészt, nem néz rám, de bólint, alkotni kezd. Komoly elmélyültséggel megformálja a mamut fülét. Hatalmas agyarát mésszel fehéríti, bozontos hátát rozsdás ásványokkal foltozza, a szeme alját zöld penésszel ékesíti. Közben magában meditál imigyen, s a szavai hozzám szólnak. — Az első művész vagyok, elégedett lehetnék magammal, született barlangrajz- festő. Műveletlen, teljességgel autodidakta, de nem kontár! Nagyhírű naiv művész, őskori alkotó. Bár inkább írnék! Ha lenne más írás, és lennének betűk. Könyvet adnék ki, ha Guttenberg feltalálta volna már a könyvnyomtatást. A legszívesebben posztmodern prózát írnék! Olyan rideg, bonyolult és sejtelmes szépprózai szövegeket, melyek értelmét csak a szakemberek, s célját csak a vajákosok képesek megfejteni! Ha már tudnám, mi az, megírnám egy középkori, eretnek pap, bizonyos Asimus Maximus mester vergődését az inkvizíció karmai között, szövegbe önteném gyötrő lelki nyavalyáját a bűnös testi vágyak és felemelő lelki finomságok észveszej
