Irodalmi Szemle, 1994

1994/12 - GION NÁNDOR: Jegyzetek

Jegyzetek

De maradjunk a temetőknél. A zsidó temetőben egy fekete ruhás sovány asszony járkált minden nap. Haláltáborból jött vissza, azt hiszem, ő volt az utolsó őshonos zsidó kis szülővárosomban, sírrablóktól őrizte a temetőt. Fekete ruhájában feltűnő jelenség volt a fehér márványsírkövek között. Róla egy kisregényt írtam, átütő sikert nem értem el vele, a zsidó asszony a portréfilmben sem szerepelhetett, mert korán meghalt. Azóta földgyaluval elsimították a zsidó temetőt és a német temetőt is.

De megvoltak még a temetők, amikor belépett az életembe egy fiatal magyar lány. Szép szomorú lány volt, szerette a gyerekeket, egy kis ollóval rendszeresen levágta a körmeinket, megfürdetett bennünket a temetők mögött kanyargó kis folyóban, mi meg meglestük őt, amikor esténként meztelenül maga is megfürdött a folyóban. Gyönyörű volt, valamennyien szerelmesek lettünk belé. Aztán cserbenhagyott bennünket. Nem várta meg, hogy felnőjünk, elment valakivel, soha többé nem láttuk. Ocsmány szavakkal szidalmaztuk emiatt. Róla is írtam egy könyvet minden gyermeki dühömet beleadtam az írásba. A könyv szépségdíjat kapott egy nemzetközi vásáron. A külalakját díjazták, de tartalma is jó volt, az olvasók szétkapkodták, a kritika dicsérte.

És ekkor kisebbfajta botrány keletkezett. Ártatlanul indult, amint már ez lenni szokott. Egy újságírónő, akinek irodalmi ambíciói is voltak, de az idáig csak bugyuta gyermekmesét írt, elolvasta a szépségdíjas könyvet, és paródiát írt róla. Kihegyezte nőalakjaim jellemét, és gúnyolódott egy kicsit. Jót derültem az íráson, az olvasók azonban felháborodtak. Tiltakozó leveleket írtak, nem az újságírónőnek, hanem nekem. Hirtelen magukra, a feleségükre vagy lányukra ismertek, és majdnem bepö- röltek becsületsértésért. Egyszerre a kritika is visszafogottabb lett. Baj van nálam a nőkkel, mondták, vagy angyalok, vagy ördögök. Ezt ők csúnyábban fogalmazták meg. Rövid időre elbizonytalanodtam. Az olvasóknak, a kritikusoknak akár igazuk is lehetett. Aztán folytattam az írást ott, ahol abbahagytam. Sokféle nőről írtam, de mindig egy céltudatos, konok német asszonytól, egy fekete ruhás zsidó asszonytól és meztelen magyar lánytól indultam. Néha elítélően szóltam róluk, ebben bizonyára nem volt mindig igazam, de leginkább csodáltam és dicsértem őket, és ebben biztosan igazam volt.

Egy népdallal kezdte

Valamikor 1959 őszén megilletődve léptem be az újvidéki bölcsészkar kapuján, boldog voltam, hogy ifjú és tehetségtelen géplakatosként beverekedtem magam az akkor induló Magyar Tanszékre, ahol módszeresen tanulhatom az irodalmat a tanszékvezető Sinkó Ervintől, akit már látatlanban is nagy írónak tartottam, addig ugyanis nem olvastam tőle semmit, de neve tiszteletet parancsolt. Ő természetesen nem volt ott az egyetemen, és még hónapokig nem jött el közénk, minden bizonynyal Zágrábban beszélgetett Miroslav Krležával a művészet és az élet fontos dolgairól. Nélküle kezdtünk el tanulni. Az irodalomelméletet oroszból szerb nyelvre lefordított tekintélyes könyvből tanultuk, én szorgalmasan bemagoltam, hogy a szó-