Irodalmi Szemle, 1994
1994/12 - POKSTALLER LÍVIA: Ami volt, mindörökre van (jegyzet)
Ami volt, mindörökre van „Ránk nagy leseket hány gyűlölség — annyi Szabadságunk, mint árnyék nyúlása Es az tegnapnak ő elmúlása. ” Szenei Molnár Albert zsoltárának szövege hol csak „hangjaiban”, magánhangzóiban van jelen, hol egy-egy különös szóösszevonás idézi csak, de a vers mélyrétegében elevenen élnek a zsoltárfordító indulatai. Fanyar humorral figurázza ki Kovács a „hejmagyarkodókat” a Két labanc beszélget című „kurucversében”. Még keményebb ostorozása az örökké régi dicsőségünket visszasíró „nagyjainknak” az Együtt a lerben avagy kis magyar gasztronómia című gúnyvers: „Kedves egybesültek! Dinsztelt barátaim! Baromfiak, sokféle szárnyasok! Maradék ocsúnkat szemlélgetvén illene tán fölocsúdni végre, Illene tán fölemelni mégis gondoktól egyre tarajosabb fejünket Ebben a megtollasodott időben, hiszen hajnalköszöntő bizodalmunk Legutolsó morzsáit csipegetjük össze magunknak hagyakoznivalóul,... ” Megkapóan eredeti szójátékaisohasem öncélúak, s itt is megcsodálhatjuk verstani bravúrját: „Fölszállott a páva vármegye csűrére, büszke baromfinép keserűségére!” E maró gúny különös ellentéteként végtelen szomorúság árad az önvallomásaiból: „ Olyanok leszünk mind: szétmálló művek, De zűrzavarban méltó rendre vallók — Kifejti meg hiányzó részeinket, Ki rakja össze, festi hű egésszé, Ki lesz, ki rajtunk majd fölismeri Egy ismeretlen mester kézvonását?" (Erdélyi töredék)
