Irodalmi Szemle, 1994
1994/12 - POKSTALLER LÍVIA: Ami volt, mindörökre van (jegyzet)
Pokstaller Lívia sor készteti asszociációinak papírra vetésére. Előfordul, hogy csak az olvasott költemény hangulatát idézik verssorai. Néha — Weöreshöz hasonlóan — rég élt költőtársakat szólít meg saját stílusukban. De néha a témától függően önkéntelenül, ösztönszerűen archaizál. Ilyen pillanatokban lép elő leginkább ő maga, s válik a hangja bensőségessé, ezek a versek jelzik az igazi nagyságát s azt a követhető és követendő utat, amely egy nagy egyéni és letisztult stílus kiforrásához vezethet. Egyik ilyen lenyűgöző költeménye a Lelkem kockán pörgetem című válogatásban jelent meg, címe: Fragmentum. „Csakegyetlen vers létezik — a mindenség egy költemény végtelen változatának álma talán... Ha a csend kitárul, s tágul a szó is az isteni szépség tériszonyában — teremt, nő az időben. ” Apokaliptikus egyetemességérzés sugárzik e sorokból, s a rajtunk kívül létező szépség és költészet, amely bennünk harmóniát ébreszt. A vers belső lüktetése József Attilát idézi, ám gondolatvitele lágyabb, hangvétele nyugodtabb, képei tágab- bak. Csodálatosak Német etűdjei (a Lelkem kockán pörgetem című kötetben), csupa zene, árnyalt környezetrajz, humoros, kedves szójátékokkal tarkított pillanatfelvételek Weimarról, Eisenachról, Grossedlitzről. Valójában lenyűgöző Beethoven-, Mozart-improvizációk, zenei ihletésű, muzsikáló versek ezek: „Kis híreit a sejthetőnek nem értem, hisz nem álmodok — a hangközök repedve nőnek, zenémen Isten átmotyog... ” Félkezes (Beethoven-improvizáció) Megdöbbentően szép a Szenei Molnár Albert emlékére írott Psalmus Transsylva- nicus (az Üdvözlet a vesztesnek című kötetből). Itt Kovács A. F. a mai kor nyelvére fordítja a reformáció korabeli költő nemzet- és emberféltő zsoltárait, ám nagyobb önostorozással, nagyobb szomorúsággal és szkepszissel nézi a magyarság sorsát, mint a nagy előd. „ Tebenned bíztunk eleinkből fogyva, Zsoltár, téged tartottunk hajlékunknak... ”
