Irodalmi Szemle, 1993
1993/10 - PEGAZUS '93 - NYÁRI ISTVÁN: Karácsonyi elbeszélés
NYÁRI ISTVÁN NYÁRI ISTVÁN Karácsonyi elbeszélés (részlet) Karácsony volt, tél, s ilyenkor csaknem minden évben hullott a hó, nagy pely- hekben, sűrűn, ahogy talán a mennyország karácsonyán lehetséges, de mivel azt az emberi szem nem láthatja, be kell érnie a sűrű, falusi havazással, amely halkan, csendesen, tekintettel mindenkire, aki fáját díszítette vagy mákos bélesét libazsírral kenegette, hallhatóan hangtalan hangon repítette múlt időbe, gyertyafényes másvilági csendességbe a községet, mely átlathatatlan fekete erőkkel körülvéve s a betemető havazás által nemcsak a várostól, hanem a jelentől is elvágva ünnepelte a megváltó születésének napját. A falu fölött domb magasodott, mely lassan ugyanolyanná vált, mint a többi hókupac, a távoli, talán a messzi északi fény hónából érkező havazás alkotta kisebb-nagyobb halmocskák, s az e vidéken ördögkarmoknak nevezett, a dűlők oldalában található furcsa és érdekes alakzatokat a játékos kedvű, leleményes angyalok hullatták a kőrögök fölé, a hódombok pedig észrevehetetlen, időtlen homokóra-homokszempergéssel növekedtek hóhegyekké, s lassanként eggyé váltak a ropogósán piros háztetők, az őszi széltől mállott mohatetős templom- torony és a csűrök korhadt vagy az ünnepre frissen bedeszkázott tetőinek puha hórétegével, az árokszéli bokrok, fakeresztek, a faluszéli kis kápolna és az itt-ott található fatuskók hósipkáival. De a dombról, amelyen az ember könnyen belesüppedhetett a hóba, s ahol a szemlélődőt állandó félelem érzete szorongathatta a háta mögött fekete árnyként elterülő örökmélységű erdő miatt, kitűnő látvány nyílt a hókupachalmazra, a falura, apró házaira, templomára és egyéb épületeire. A dombra, amely lassan heggyé nőtt, a falubeli gyerekek szívesen felmásztak kutyástul, macskástul, hiába féltették őket szüleik, hogy belefulladnak a nagy fehérségbe, nem hagyhatták ki azt a látvány nyújtotta örömöt, amikor a lassú havazás beteríti a környéket, a végtelenül vastag hófellegek szürkesége acélfeketébe megy át, a varjúkárogásos erdők szurokszínű szellemházakká válnak. Az emberek előbb az ablakokat, majd a templomkápolnát díszítették gyertyákkal, s végül minden utcasarkon és dűlőszélen apró aranysárga fények pislákoltak, az egymáshoz betérő szomszédok, rokonok lámpásai, az esti misére igyekvő asszonyok nagy sárga gyertyái, a betlehemesek és misztériumosok mécsesei világítottak, s éjfélkor a falu és az erdő közti Kálvária-dombon újabb fények jelentek meg, öles fehér gyertyák fényei, melyeket barna szőrcsuhába öltözött szerzetesek vittek a nagy kereszthez, bizonyítva, hogy a behavazott község nem csupán a megközelíthetetlensége miatt lett magányos, hanem az időben is eltűnt, visszatért abba a korba, amikor az erdő szélén málladozó ba- golyhuhogásos, denevérvijjogásos kolostorom még valóban szerzetesek menedékhelye volt.
