Irodalmi Szemle, 1993
1993/4 - NÉMETH ISTVÁN: Hát ide jutottunk
NÉMETH ISTVÁN Hát ide jutottunk 1. Hát ide jutottunk? A tél hajója megfeneklett, Kőkeményen állnak az égen a bárkák, szánalmasan függő hajnalok, hálóra szakadt ingek, főkötők szűrik a szelet, szitálják a könyörgést. Kiáltanék. Kiáltanál? — De ha tisztább a némaság? Messzehangzóbb. Szitakötők dermedt szíve alatt szelíd a szavak búvóhelye, halántékuk alatt megváltás, szemük tükrében messzi láthatár viliódzik: talán odaátról is visszaszólhatsz még. 2. Egy verset kovácsolok már hetek óta: Az üllő cseng, a kalapács csattan — Kassák — az izzó vas sziszeg, mint lápéra a kosárban. Tavaszi földeken szalad a szél, bokrok közt futkos, önfeledten hintázik az ágakon, mélyrepülésben húznak a madarak, a fiam csikókat kerget és a szavak, mint hópelyhek szálldosnak könnyedén, tisztán... És a vers? — Lám, előbb még megbotlott a küszöbön, de már egyre biztosabbak a léptei, megáll, körülnéz, észreveszi önmagát, álmában motoz, fölsír, zokog, majd a következő pillanatban kacag, mint patakban a víz, a kavicsok, és futkos már ő is, futkos fától fáig, embertől emberig, a szelek szárnyán messzetekint.
