Irodalmi Szemle, 1993

1993/4 - NÉMETH ISTVÁN: Hát ide jutottunk

Hát ide jutottunk

4.

Szemgolyóm befelé fordul: egyre többet néz saját kútjába.

A tükör is önnön arcába tekint.

A kristály hosszan csüng saját hangján,

a szobor szoborba merevül

sírnak a fák,

dohog a folyó,

dühöng a tenger,

és rínak a falak is,

zokognak a sziklák.

Hát ilyen a világ, ilyen most itt minden, ilyen a vaj, a hús, fagyos hideg a mészárszék, üresek a pultok az elárvult pék tátongó kemencéje előtt.

Sántán biceg a borbély: szivében befelé izzik a kés, befelé csattog az olló, szemhéja üres tengerszem fölé zárul: fagyott szurok odalenn, fagyott lávatengerben sziklakövek, párnás karok közül gyermekek menekülnek, átkot szór a száj, vért okád az anyaméh.

És a vers,

a vers? — Nem tudja mindezt kimondani.

12.

Hát te mire vitted? — Arra, fiam, hogy legalább ezt te most tőlem megkérdezheted.

Ott ahol szárazon ömlik a homok, csurog, átömlik az ember foga közt, már nincs válasz. Álmaim álmok voltak, karomban feszült az izom, számban selymesedtek a szók, s amikor mások