Irodalmi Szemle, 1993
1993/11 - DOMINIK TATARKA: Az istenek tiszteletéről
Dominik Tatarka változik. A reflexben, a megértésre való készségben és megfelelő reagálásban rejlik a szabad döntés kisebb-nagyobb lehetősége. Pred ohnivým drakom kto vlasť zacloní, tomu moja pieseň slávou zazvoní.* Tüzes sárkányon manapság a kozmikus zsarut értjük, aki abszolút pusztító gumibotokkal megpakolt szupernagyhatalmi kozmikus rendőrléghajóján száguldozik kis Földünk, otthonunk körül. Pax Romana, tudjuk mi azt. Pax atomica. Amerika, menj a kutya seggébe az atomoddal, üvöltötte egy költő, egy amerikai. Ne ijesztgess, nem esünk seggre még a kozmikus zsaru előtt sem. Emberi és nemzeti helyzetünk felfogásában nincsenek kis nemzetek. A kis és nagy nemzetek nagyon is jól értik helyzetüket a világban. Ami viszont a hatalmi lehetőségeket illeti, abban voltak és lesznek kis nemzetek, nemzetecskék. Ezek tagjainak nincs más választásuk, mint tudomásul venni lehetőségeik szorongató korlátait. Sajnos, vannak nemzetek s korszakaik, amikor még szerény lehetőségeiknél is kicsinyebbek. S ebbe a polgár sohasem törődik bele. Büszkén hangzik a név, hogy ember. Persze itt nem is a hangzás érdekes. Cives Romanus sum — ez még büszkébben hangzik. A szuverén tudat ezt mondja: Én a kis Dubrovniki Köztársaság polgára vagyok. Én a Csehszlovák Köztársaság polgára vagyok. Engem, köztársaságom polgárát elítélhettek — bizony ki is kérném magamnak, ha nem ülnétek törvényt fölöttem, ha meggyőződtetek róla, hogy vétkeztem szülőhazám ellen, rács mögé dughattok, az életemtől is megfoszthattok, ha szilárdan hiszitek, hogy egzisztenciámmal a rács mögött is árthatok. De ha hamvaimat a rothadó vizekbe sepertétek is, ezt, életben maradottak, magatok se bocsátjátok meg magatoknak. Itt érvényét vesztette az emberi és polgári összetartozás, amíg eszméletre nem riad legalább egyetlen Antigoné, s el nem temeti, áldozattal ki nem engeszteli, el nem siratja fivérét. Tudjátok, testvérek, e határszéli köztársaság polgáraihoz hasonlóan én is sok mindenfélét próbáltam, átéltem félszázados földi pályám során. Én tanú vagyok. Hiszitek-e vagy sem, az ellenség egy liptói faluban száz bányásszal együtt engem is foglyul ejtett, gépfegyverek csöve elé állított. Ahogy ott álltunk, férfiak, a halál előtt, mintegy közös indítékra kigomboltuk a nadrágunkat, kivizeltük magunkat, leráztuk a csöppeket, s hangosan így szóltunk: Gyerünk hát. Az ellenség, aki így foszt meg az életemtől, meg nem aláz. Csak a bosszúját tölti ki egyelőre néhányunkon. Eddig köztársaságom Minisztere alázott meg a legmélyebben. Az ő miniszterkedése alatt példátlan, sőt émelyítő erőszakot követtek el kiváló polgártársainkon. S ő zárt körben körülbelül ily módon merészelt védekezni: Ti a politika konyhájába nem láthattatok bele. Én ugyan miniszter, első miniszter vagyok, otthon a kaszniban még a vezérezredesi egyenruhám is megvan, de én, tudjátok-e, nem döntöttem semmiről... Hát mondják, védekezhet így egy érett férfi? Ha a miniszter semmiről se tehet, ugyan miért érezzen felelősséget a polgár, akinek sem hatalma, sem lehetősége, hogy megnyilatkozzék, s az akaratát érvényesítse? Emberi és nemzeti, egyszóval polgári öntudatunkat belülről érte itt megsemmisítő csapás. A francia írók — azok, akik tudatunkban szüntelenül jelen vannak — lelkiismeretesen feltérképezték az embernek a legutóbbi háborúban és a háború után elfoglalt helyét. Az emberről beszéltek, de ha nem nagyon tévedek, a polgárra, egy * Ki a tüzes sárkány elől testével takarja el hazáját, annak zeng a dalom dicsőn. — A Kto za pravdu horí kezdetű szlovák himnikus dalból. (Ford.)
