Irodalmi Szemle, 1993
1993/10 - MÉSZÁROS ANDRÁS: Időszűke
MÉSZÁROS ANDRÁS K. Heinemann és R Ludes nem foglalkoznak az időszűke feltételeivel, hanem arra kérdeznek rá, hogyan vetnek számot az egyének azzal a ténnyel, hogy mindannyian másképpen érzékeljük és tudatosítjuk az időhiányt. Három olyan redukciós mechanizmust dolgoztak ki, amelyek felmentik az egyéneket a cselekvés alternatív lehetőségeiről szóló döntés alól.13 Az első ilyen mechanizmus a kétdimenzionális időstruktúrán (az esemény és az idő dimenzióján) alapuló társadalmi „napirendhez" kapcsolódik, amelynek az a funkciója, hogy szinkronba hozza az eseményeket. A második az időkihasználás sokszínű formáinak morális értékelése (pl. a protestáns etika) révén strukturálja az alternatívákat. A harmadik könnyítő mechanizmus az időkihasználás individuális habitualizá- cióján és ritualizációján alapszik. A szerzők a munkanélküliek példáján mutatják be, hogyan változik az időhöz való viszony és az időérzékelés akkor, amikor az említett mechanizmusok megszűnnek hatni, és egyszeriben időfelesleg áll be. Ezzel is azt kívánva bizonyítani, hogy az időszűke tapasztalata nem szükséges velejárója az időtudatnak. Az említett két alapirányzat határán találhatók azok, akik az időszűkét annak metafizikai-etikai dimenzióiban értelmezik. Ennek az irányzatnak az egyik pólusára helyezhető H. Blumenberg, aki az emberi élet végtelenségének aránytalan viszonyából adódó időszűkét a rossz forrásának tartja.14 A másik póluson találjuk Heller Ágnest, aki szerint viszont az időszűke nélkül nem jött volna létre az erkölcs szüksége; hiszen ha az egyén léte végtelen volna, akkor minden vágya teljesülhetne. Csak a halál behatárolta lét ruház fel bizonyos cselekedeteket morális értékekkel.15 2. Az összes felhozott nézett tartalmazza bizonyos mértékben a klasszikus közgazdaságtani elméletek előfeltételét, miszerint a gazdaságosság (vagy általánosabban: az optimalizáció) mértéke az adott tevékenységhez (folyamathoz, eseményhez stb.) szükséges és diszponibilis idő aránya. Ebből indul ki mind Balla, mind Luhmann iskolája (habár eltérő elméleti összefüggések közepette). Ezzel fejeződik ki az optimalizáció és a különböző időveszteségek leküzdése közti egyenes arány. így jutunk el ugyanakkor a hiány, az egyenlőtlenség és a lemaradás problémáihoz, tehát azokhoz a jelenséghez, amelyek következményeiket tekintve ugyan rokonok, de kinyilvánuló heterogenitásukkal a kompatibilitásnak vetnek gátat. Az idő lehet az a semleges forma, amely „testetlen", önállósult alakjában kitölti a köztük levő „réseket", és szinte egyetlen hálóba fogja össze őket. Példaként erre felhozhatom a hatalom és az idő kapcsolatát: az időbeosztásokról való döntések megszervezik a szociális viszonyokat (pl. határidők, a várakozás idejének előírása stb. A társadalmi ranglétrán magasabban állók részéről azokkal szemben, akik ezen a ranglétrán lejjebb állnak). Az időbeosztások által diszkriminált csoportok így időszűkébe kerülnek, mert mind a szükséges, mind a diszponibilis időt, mind pedig ezek viszonyát a hierarchiában feljebb álló csoport dönti el; a diszkriminált csoport ideje tehát nem rugalmas, hanem szigorúan meghatározott és behatárolt.
