Irodalmi Szemle, 1993
1993/10 - MÉSZÁROS ANDRÁS: Időszűke
Időszűke Mondhatjuk, hogy az időszűke annak az állapotnak a terméke, amelyben a létezés ideje azonos a ráerőszakolt kényszeridővel; képletesen szólva azzal a szorossal, amely — ha túl akarunk jutni rajta — csak egyetlen irányban járható át. És ez az a mozzanat, amely belsőleg ellentétes, mivel ha az időszűke a modernizáció következménye, akkor egyúttal annak bomlasztója is, hiszen állandóan megkérdőjelezi a modemitás fő társadalmi-politikai vívmáyát: a szabad, alternatív cselekvés legitimitását. Főként akkor, ha érvényes, hogy az időszűke (még ha elterő okokból is) magukat a hatalom hordozóit is hatalmába keríti. M. Schöps mutatott rá arra, hogy számolni kell a magasabb társadalmi poszt és az időszűke korrespondenciájával, mivel az, akinek gazdagabb társadalmi viszonyai vannak, idejének nagyobb részét kényszerül megtervezni és beosztani. Sőt azt is állítja, hogy az állandó időszűkét a magasabb társadalmi rétegek státuszjellemzőjének lehet tekinetni.16 Persze jelentős különbség van aközött, hogy valaki az idő be- osztója vagy csak elszenvedője. A lényeg azonban az, hogy tisztán formai szempontból az időszűke az egyenlőtlenségek, a hiány, a lemaradás leküzdéséhez szükséges és a diszponibilis idő közti aránytalanság kifejeződése, azaz hogy a diszponibilis idő mindig kisebb, mint a szükséges idő. Ebből a szempontból egyet lehet érteni Baliával abban, hogy az időszűke a hiányt kimutató területek interdependenciájának az általános mutatója.17 A probléma konkrétabb megragadása érdekében azonban meg kell különböztetnünk az időszűke egyes típusait, amelyekben a ráerőszakoltság alakzatai, azaz az időhiány sajátosságai adta mozgásirányok is körvonalazódnak. Hiszen ha csak azt foglaljuk össze, amit már elmondtunk, akkor is az időszűke temérdek formáját sorolhatnánk fel. Ilyenek pl. az időben behatárolt tevékenységek és események, amelyeknél a leszűkítő határ jelen van, de a tevékenység vagy az esemény még nem zárult le (pl. a vizsgára készülődő diák: az időpont már ki van tűzve, de az anyagot még nem bírja). Az időszűke itt a történés szaturáltsága és az idő beteljesedése közötti feszültségből adódik. Mindannyian ismerjük a sakkjátékban beálló szituációt: ellenfelünk lépései arra kényszerítenek bennünket, hogy megváltoztassuk eddigi stratégiánkat, de a rendelkezésünkre álló idő nem elegendő arra, hogy minden lehetséges jövőbeni lépést végiggondoljunk. Az időszűke itt stratégiánk térbeli beszűkülésének és időbeli lerövidülésének az eredménye. Ha ezt a példát a játékelméletben kiterjesztjük a zéró összegű és nem zéró összegű játszmákra is, akkor az időszűke további variánsait kapjuk. A játékelméletből nyert más példa az ismert „fogoly dilemmája", ahol az időszűkét két határidő ütközése produkálja: az egyik oldalon van az „itt és most" döntéskényszere, a másikon pedig az információs telítettség ideje és a partnerben való megbízhatóság kívánalma (miközben ez az idő az „itt és most" határain túl van). Ismerjük aztán az eltérő társadalmak fejlődési deszinkronizációjából adódó történelmi tényt is. A lemaradó társadalom szempontjából ez mint a lemaradás gyorsított behozásának kényszere vagy mint az állandósított hátramaradás víziója jelenik meg. A fejlettebb társadalom viszont állandóan konfliktusokkal számol (hiszen a hátramaradottak, állapotuk kompenzálandó, erőszakhoz is nyúlhatnak). Mindkét oldal időszűkével küzd, és habár eltérő okokból kerültek bele, ez azért ugyanaz az időszűke. Sőt előfordulhat az az eset is, amikor a kényszerhelyzetet az idő ökonómiája és az optimalizáció nyomása
