Irodalmi Szemle, 1993
1993/10 - JAROSLAVA PAŠIAKOVÁ: Könyv a halhatatlanságról
JAROSLAVA PAŠIAKOVÁ ugyanis éppen válni akart, antidogmatikus metamorfózisában pedig támadhatatlanná vált. Ludvík újra csak magabiztosnak, energikusnak, hatalomra törőnek látta... Noha a Tréfában — eltérően a Halhatatlanságtól — Kundera még bizonyos történelmi időszakra korlátozza magát, már itt is sikerült megmutatnia az egyoldalú élet nyomorúságos voltát, s az„örö- költ"nyomorúság és az egzisztenciális pusztítás bizonyos összefüggését, sőt szövetségét. A Kundera-regények legfontosabb jellemzője egy sajátosan regényszerű (azaz nem absztrakt, hanem az alakok helyzeteihez kötött) elmélkedésmód kialakítására irányuló törekvés, „miáltal a regényidő olyan radikálisan kitágulna, hogy a különböző történelmi időszakok helyett Európa idejét szemléltetné, megszabadítaná a regényt a valószínűség terhes imperativusától, játékosságot adna neki, hogy az olvasó ne feledje: az alakok életszerűsége csak látszat, varázslat, művészet, része a játéknak, a regényjátéknak, amelynek örülni lehet", ahogy azt a Halhatatlanság cseh kiadásának utószavában írja a szerző. Beismerem, A lét elviselhetetlen könnyűségében nem ismertem föl a játékot, vagy nem akartam ráhangolódni, hiszen a történelmi kulissza — a tankinvázió — ezt mégiscsak háttérbe szorította. A szinte korlátlan idejű Halhatatlanságban viszont nem tudunk ellenállni ennek a játéknak. Kundera ebben a regényben regénypoétikájának és regényfilozófiájának a csúcsára jutott. Szigorú szerkezeti felépítésű regényről van szó, amely — mint minden Kundera-regény — 7 részre tagolódik. Ennek a hetes (mágikus) kompozíciónak megvan a maga sajátossága: minden egyes rész önálló, különbözik a többitől. Az egyes részek tempójukban és a feldolgozásnak, a szüzsé megragadásának módjában is különböznek. Az idő egészen sajátos, központi helyet foglal el a Halhatatlanságban. Minden részben más, s ez nem elsősorban a formai virtuozitás kérdése. „A különböző tempó különböző világproblémákat tár fel: az egyéni élet másodpercének mikroszkopikus vagy a történelem kollektív folyamatának teleszkopikus képét mutatja meg" — írja Kundera A szerző jegyzetében. Arra is figyelmeztet bennünket, hogy — a közös alakokon kívül — a tematikai egység is egymáshoz kapcsolja a különböző részeket: egyrészt az ember saját képéhez való viszonyáról („imagológia"), másrészt a„homo szentimentális"ábrázolásáról van szó. Persze ismétlődnek bizonyos motívumok is: pl. a leesett szemüveg, a női keblen nyugvó férfikéz vagy az integetés asszonyi gesztusának motívuma. Figyeljük meg most a fejezetek lélektani kontinuitását. A regény első része — Az arc — egy modern párizsi épületbe, a legfelső emeleten működő fitness-klubba vezet el bennünket, melynek hatalmas ablakaiból rálátunk az egész Párizsra. A szerző barátjára, Avenarius professzorra vár itt, aki késik; figyeli a környezetet s az embereket. Megpillant egy idősebb (60-65 éves) hölgyet: derékig a medencében áll, s az úszómestert figyeli, aki úszni tanítja. A hölgy mozdulatainak megható komikumával vonta magára a szerző figyelmét. Egy óra múlva a hölgy végigment a medence mellett, még egyszer az úszómesterre nézet, s akkor történt meg ez: „elmosolyodott, és odaintett neki. Abban a pillanatban mintha szíven találtak volna! Ez a mosoly és ez a gesztus egy húszéves lányé volt! Boszorkányos könnyedséggel emelte fel a karját. Mintha egy élénk színű labdát dobott volna oda játékosan a szerelmesének. Mosolyában és gesztusában báj volt, és elegancia, míg arcában és testében nem volt többé semmi báj. A gesztus bája fuldoklott a test bájtalanságában. De az asszony, bár természetesen tudnia kellett, hogy már nem szép, egy pillanatra megfeledkezett erről. Mindnyájunknak van egy olyan része, amely kívül él az időn." Ez az asszony persze valójában nem is fontos, a regény szempontjából kizárólag a gesztusa lényeges, amely különböző korú és jellemű asszonyoknál tér vissza újra és újra, s mindig egyértelmű érzéki jelentéssel. így látjuk az első rész hősnőjénél, Ágnesnél, s a hetedik — Ünneplés című — részben Agnes húgánál, Lauránál. A regény ezzel a gesztussal kezdődik, s ezzel a gesztussal fejeződik be. „A világon kétségtelenül sokkal kevesebb gesztus van, mint ahány egyén. Ez a megállapítás sokkoló végkövetkeztetéshez vezet: a gesztus egyénibb az egyénnél. Ezt szólásmondás formájában fejezhetnénk ki: sok az ember, kevés a gesztus"— mondja a szerző.
