Irodalmi Szemle, 1993
1993/10 - JAROSLAVA PAŠIAKOVÁ: Könyv a halhatatlanságról
Könyv a halhatatlanságról A regény tulajdonképpen az alapvető, mindenkori, újra meg újra ismétlődő helyzetekről (elbűvölés, hűtlenség, barátság) szól. A jelenkori események és emberek a régi korok vagy a közelmúlt eseményeivel és alakjaival érintkeznek. Kitűnő ötlet a fiktív dialógusok (pl. Goethe és Hemingway vagy Goethe és kedvese, Bettina von Amim párbeszéde) közbeiktatása. A regény központi helyén A harc című 3. rész áll: ez a legtagoltabb, legterjedelmesebb rész, ebben találjuk a legtöbb kunderásan csípős, de pontos, világos gondolatot s a legnagyobb adag intellektuális humort (pl. a„Totális barom"epizódban). A Homo szentimentális című 4. részben Kundera meggyőzően valósítja meg azt az elgondolását, hogy „a gondolkodást (meditációt, elmélkedést) a regény természetes részévé tegye, s ugyanakkor olyan gondolkodásmódot alakítson ki, amely sajátosan regényszerű (azaz nem absztrakt, hanem az alakok helyzeteihez kötődik..., nem apodiktikus, elméleti, hanem ironikus, provokatív, kérdező, alkalmasint komikus)”. A Véletlen című 5. — a forma szempontjából talán érdekesebb — részben, ahol a valószerűség illúzióját az imagináció játéka váltja fel, kortársak élete játszódik s emelkedik egészen a tragikus halál csúcspontjáig. A következő, Számlap című részben a nemiség terén szerzett megfigyeléseit érvényesíti. Kunderának itt mesteri módon sikerült kifejtenie s különböző példákkal dokumentálnia a maga„imagológia"-elméletét. Az élet (s nemcsak a szexuális élet)„számlapjának"jelen- tőségéről a következőket írja: „Az asztrológia állítólag fatalizmusra tanít bennünket: nem menekülsz saját sorsod elől. Szerintem az asztrológia (értsd: az asztrológia mint az élet metaforája) valami sokkal szubtilisabbat mond: nem menekülsz a saját élettémád elől! Ebből következik például, hogy merő illúzió valahol az élet közepén új életet kezdeni, amely nem hasonlít a korábbihoz, ahogy mondják, nulláról indulni. Az ön élete mindig ugyanabból az anyagból, ugyanabból a téglákból, ugyanazokból a problémákból épül fel, s az, ami az első pillanatban új életnek tűnik, nagyon hamar majd csak a korábbi élet puszta variációjaként mutatkozik meg..." Az utolsó, Ünneplés című rész tulajdonképpen egyetlen jelenet összefüggő leírása, s ugyanabban a környezetben játszódik, ahol a regény elkezdődött. A szerző keserűen csalódik, mert rádöbben, hogy barátja, Avenarius (rabelais-i formátumú nagyszerű alak) soha egyetlen regényét sem olvasta (holott mindenkinek melegen ajánlja őket). Ebben a részben ismét találkozunk a már említett „örök női” gesztussal, s megértjük, mennyire fontos az életben a „fair play"— nemcsak Avenarius professzor, hanem írónk számára is, aki végül megtalálja a barátjához illő metaforát! Végezetül fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy Kundera bölcs, az emberi gyengeségek iránt elnéző könyvet írt, közben persze kajánul élvezte a kínos helyzeteket, s talán az ostobaság és a hatalom veszélyes szimbiózisára is rávilágított.
