Irodalmi Szemle, 1993
1993/9 - VITA - HIZSNYAI ZOLTÁN: (élet)lenségek és (tejfogú)ltságok
HIZSNYAI ZOLTÁN nem mindegy, hogy mit ír az illető. Egyik oldalról a szakszerűség, másik oldalról legalább a tényszerűség elvárható. Magyarországon — minden hangulatkeltés ellenére — mind a tudományos körökben, mind a művészeti életben, mind a java sajtóműhelyekben megmaradt a higgadt mérlegelés, a szenvedélyes igazságkeresés tekintélye, nem lehet sem szociál-, sem nacionáldemagóg szólamokkal tudományos, művészi vagy akár közírói babérokat szerezni, sőt — hacsak a „nemzetközi (és belső) helyzet nem fokozódik" odáig —, nagyobb tömegeket sem lehet az utcán masíroztatni stb. Mindig akad majd egy kollektívideológia- ellenes (Turczel szerint értsd: „közösségellenes" , homo estheticus, egy szépelgő és megmosolyogtató Kosztolányi, aki szót emel, és talán azt is-elmondja, amit az Üresjárat Fábryja elmondott: „A kollektívum mint kizárólagosság a legtipikusabb önzési forma." (im. 93. o.) XV. „Az igazi döbbenet okozója az utolsó négy mondat, melyekben Hizsnyai elképzelt irodalmi-művészi eszményének érvényesülését még a megmaradásunknál is többre becsüli" — így Turczel (ISz 93/6, 84. o.). íme, az „utolsó" négy mondat (meg az azt követő kettő, melyeket Turczel már nem tart érdemesnek idézni): „Életműve (Fábryé — H. Z. megj.) ugyanis nem szellempezsdítő gondolatgazdagságával inspirál, hanem — a »viszonylagokat« leszámítva — azzal a kisebbségment'ó messianizmussal, mely semmitmondó modorosságával, kulturális áldozatokat sem kizáró célirányos hurrámoráljával a művészet öntörvényűsége és egyetemessége ellenében hat. A megmaradásnak — meggyőződésem — nem lehet ekkora ára. És véleményem szerint nincs is. Azoknak, akik ezért (közvetve közösségileg is) tenni tudnak valamit, biztosan nem. Ezt a két dolgot (a „szellempezsdítő gondolatgazdagságot" és a „megmaradást" — H. Z. megj.) csak egy torz gyakorlat állíthatja szembe, amit a hozzá mellékelt vox humanás igényességideológia nem bír feloldani. Különösen akkor nem, ha egy sokáig szenvedett, fasizmusnál is embertelenebb diktatúra ezerszer megutált és megcsömörlött terminológiájával és siralmasan szegényes elemző módszerével, erőszakos didaktikájával próbál hatást elérni."(ISz 91/11, 1179. o.) Nemzeti megmaradás. Mi az, ami megmarad? Amit félteni kell? A rassz nem az. Remélem, ebben egyetértünk. (Gondoljon csak mindenki a saját családfájára — nincs már azt mitől óvni!) Akkor hát mi? Mi az óvandó? Miben rejlik a nemzeti jelleg? Hát mi másban, ha nem a kultúrában. Térségünkben a görögök óta a kultúra meghatározó fontosságú, egymásra és a kultúra egészére is visszaható két megismerési módozata a tudományos (egzakt) és a művészi-irodalmi. Az előbbi nemzeti kultúrához, nemzeti jelleghez sosem volt köthető. Maradnak tehát a művészetek és az irodalom (azon belül — sok esetben szétválaszthatatlan — a művészi irodalom). Irodalomról lévén szó megjegyzendő, hogy a nyelv művészete az, mely — legalábbis közvetve — a nemzeti jelleget mind verbális (zeneiség), mind vizuális (képi látás), mind gondolati-logikai (gondolkodásmód — „stíllogika") tartományaiban egyszerre láttatva (-működtetve) rögzíti. Ha tehát nemzetem (nemzetrészem) megmaradására gondolok: a kultúra (de legeslegelsősorban a művészetek és az irodalom) fönnmaradására gondolok. Egyfajta sajátságos esztétikai törvény- és szokásrendszer szerinti, jól megkülön-
