Irodalmi Szemle, 1993

1993/1 - A MAGYAR IRODALOM AZ EZREDFORDULÓN - EGYED PÉTER: Egy nemzedék nyomában

Egy nemzedék nyomában

de talán a romániai magyar költészet metafizikus szegmentjének is tekinthető, ez pedig a hiány. Boér két kötetében nem csinál egyebet, mint a hiány metafizikájáról ír. Amikor térképről beszél, egy versmondattömbre rárajzol valamilyen hiány- és csendtömböt, s ezek mentén hozza létre a metszeteket. "Belőlem hiánytorzót vésnek — írja. — Végső sorban hiányt csak hiány követ. Hiányra ébredünk. Kivándorló mondatok üzennek vissza, arról, amit már részletesen tudsz. A fölkiáltójelek elindulnak feléd."

A felkiáltójel ahelyett áll, aki kiált.

Sütő István marosvásárhelyi költő három kötetet hagyott hátra (Arcfogyatkozás, Nagy családi album, Én, Dániel). Furcsamód fotografikus költészet az övé, a rímre csupán utaló költői megoldásokkal. Jelzi, hogy a líra határvidékén valamilyen törtélnelmi tapasztalat közvetítésének a kényszerű szorításában van.

"A család mögött tizenkét törpe áll

malmoznak ujjaikkal

halálos tizenkét törpe..."

— úja az Erdélyi táj cúnű versében. És ez az ömnagát beteljesítő malmozás, a család mögött álló fenyegetés, a furcsa, malmozó törpesereg készteti és kényszeríti arra, hogy ne a maga természetes útján haladjon, hanem olyan képzet- és motívumrendszerben nyilvánuljon meg amely szembesíti ezt a családot az ún. Szocialista jövő kellékeinek sivárságával. Erről ma nagyon keveset beszélünk, pedig e "kellékek" vizuális és auditív élményszerűsége nemcsak nyomasztó, hanem szátzúzó is volt. Az a bizonyos "zeng és üvölt a tömeg" az elemi megsemmisülés élményében részesített mindenkit, aki részese volt. "A béketábor, a legyőzhetetlen, kifosztja az embert" — mondja Sütő István. Utána nem marad semmi. Darkó arról beszélt, hogy desztillált emberekként kell élnünk, a jövőnk a desztilláltság, a kifosztottság, a hiány.

Ezzel az emberképpel kellett hát szembesülnünk, ezzel szembesítette az olvasót a 80-as évek Erdélyének magyar lúája. Ugyanakkor a béketábor parancsa tartalmazta azt az elképesztő történelmi perverziót is, amely szerint a különösképpen finoman maszkírozott brutalitásnak, agressziónak és asszimilációnak béke a neve. És hogy a béke ellen nem lehet a békével érvelni.

Jellemző módon az erdélyi költők közül nagyon sokan szép szabadségverseket írtak, és közben szinte mindenki a klasszikus, a görög és latin verselés hagyományára támaszkodott.

Sütő István fogalmazza meg ennek a szabadságvers-írásnak az alaphelyzetét is, mondván: “A bedeszkázott szabadságból kilesel/kilesel a betűk résein..."

Hiszen abban a ritka és hiányos kommunikációban, amely a magyar irodalom egészében megvalósult, talán ez volt a legfontosabb, a szubjektumot, a szubjektum szabadságélményét a leginkább meghatározó mozzanat, hiszen a magyar nyelvterület egyéb régióiban alkotó írók műveiben is meg kellett találnunk a betűk réseiben azt az élményt, amely valamiképpen elmozdította az embert abból az állapotból, amelyet egyébként öröknek és megváltoztathatatlanak hitt. Kevésbé az üzenet, sokkal inkább a betűk résén átszivárgó szabadságélmény volt a fontos.