Irodalmi Szemle, 1993
1993/1 - A MAGYAR IRODALOM AZ EZREDFORDULÓN - EGYED PÉTER: Egy nemzedék nyomában
Egy nemzedék nyomában otthon nemzedékének egyik legnagyobb prózaíró-ígérete volt. Szőcs Géza emigrált, majd visszatért, és politikus lett, Markó Béla, a nemzedék másik kiváló lírikusa ma szenátor. Balla Zsófia Kolozsváron él, s ott élek jómagam is. Olyan szellemi alakzatot képezett ez a csoport, amelyben én irodalmunk jövőjét láttam, de sajnos, a baráti közösség szétszóródott, individuumokra szakadt. Pedig az erdélyi magyar irodalom jövőjét annál is inkább ez a nemzedék jelenthette volna, mivel feltűnését a romániai magyar írók középnemzedékének erőteljes kivándorlása előzte meg, s a 2. világháború után feltűnt írókból a felénél is kevesebb maradt otthon. Az erdélyi magyar irodalom fájának törzse nagyon elvékonyodott. De a 80-as évek végén feltűnt fiatalok (Kovács András Ferenc, Visky András, Láng Zsolt, Tompa Gábor stb.) maguk is abban a helyzetben voltak, hogy a kivándorlás lehetőségét állandóan napirenden tartották. így hát az 1989-es fordulat a romániai magyar irodalmat a szétszóródás utolsó előtti pillanatában érte. Nagyon nehéz most ennek a kérdésnek irodalomtörténeti artikulációt adni, és talán nem is szabad. Hiszen az irodalomtörténet ama diplomáciai periódus szerint dolgozik, amely alapján csak lezárt életművekről beszélhetünk, illetve csak 50 év múlva ítélhetünk meg egy teljesítményt a maga mértéke szerint. Vannak azonban ennek a nemzedéknek olyan alkotói is, akikkel kapcsolatban óriási az aggodalmam. Róluk szeretnék szólni, mert félek, hogy ők már semmilyen irodalomtörténetbe nem kerülnek be, mert a magyar nyelvterület irodalmi sajtója valahogyan életükben is, halálukban is megfeledkezett róluk. Bizonyára máshol is előfordult, hogy jelentős ígéretként számon tartott emberek 2-3 könyv kiadása után meghaltak, elhallgattak, s talán örökre elveszett az a hang, az a nyelv, az a szellemi tapasztalat, amelyet közvetíteni kívántak. Ennek az eltűnt erdélyi nemzedéknek a szó fizikai értelmében is eltűnt alkotóiról szeretnék hát néhány szót szólni. Közülünk először is Darkó István nevét említeteném, aki nálunk jelentős jellemszínészként indult, de sajnos már tíz éve halott. Kis könyvecskéjében és hangjátékaiban egy olyan élményt fogalmazott meg, amely pusztulás, az iszonyat és az eltűnés mágikus szívóhatását testesíti meg. Az önmaguknak jövőt és sorsot szánó emberek nehezen tudják ezt a fajta irodalmi üzenetet komolyan venni. Márpedig ezt az üzenetet komolyan kell venni, mert mindez megtörtént, mert minket valóban el akartak pusztítani. Darkó István egy helyen azt mondja: "egyik hajnalban arra ébredtem, hogy gyár vagyok..." hogy gyárszerű emberekké akartak tenni bennünket, akkor szembe kell néznünk azzal, vajon milyen emberképzetet szántak nekünk az uraink, müyet szántunk mi önmagunknak, és milyen emberként szeretnénk élni az ezredfordulón. Azt hiszem, e nélkül a válasz nélkül egyetlen író sem lehet meg. Amikor pedig ezt a képzetet kialakítjuk, nyilván valami olyan biztonságra is gondolunk, amelyet leginkább a civü társadalomról alkotott képzeteinkkel szeretnénk jellemezni. Nem tudom, hogy milyen lesz majd ez a biztonság az ezredfordulón, azonban úgy gondolom, bizonyos mechanizmusokat mindenképpen nélkülöznie kell, például azt, hogy az embert üldözik.
