Irodalmi Szemle, 1993

1993/6 - HAJDÚ ISTVÁN: És odakint fát hasogatnak

És odakint fát hasogatnak

gatokkal nem tudni mit kezdők. Másokra csavarodtok, mint a kígyó, és megfojtjátok. Fertőztök, de jó veletek összebújni, mert ti fokozottabban vagytok őrültek, mint a többiek, mint a többi galandféreg. Nézzétek az eget! — Jackson-féle paranoia. Az én testem harcban áll a ti testetekkel. Az én szemem nem látja a ti szemetek fényét. Az én fülem csak a hangotokat hallja. Az én nyelvem megvetéssel beszél rólatok. Hosszú idő telik még el, amíg felszállók a szekeretekre, és beutazzuk a mindenséget. Egy lélekként. Mert ez a hely itt túl szűkös mindnyájunknak. Mert a fent és a lent összeolvadt. A padló és a mennyezet ugyanaz a két présfelület. Mert a tágas is túl szűkös. Mert a színházakból krematórium lett, a vásznakból halotti lepleket hasítottak, a szobrokból barikádokat építettek, melyekre konfettivé vágott könyvek hullanak. Mennyi fájdalom és gyönyör. így összegubancolódva. Évmilliókon át. Őrjítő zsákutcák, végenincs labirintusok, nyílegyenes sztrádák. De hol vannak már a dinoszauruszok, és ugyan mit lehet kezdeni a feledés önkéntelen állapotával?

A kazetta végén egészen apró zajok hallatszottak, egy zenefoszlány vagy inkább csak zörejek, az előző felvétel letörölt maradványai, mintha egy bálna hangja keveredne egy csacsogó delfinével. A szalagot az elejére tekerte és újrahallgatta a szöveget, hátha meghall egy rejtett információt, hegyezte a fülét, bal kezével egy gyufásdobozt forgatva a tenyerében. A fülelés teljesen fölösleges volt, amit hallott, az már az első esetben is nyilvánvaló volt. A magnó a delfines résznél egy hangos kattanással kikapcsolt. A hangok értelme is véges, amit először nem hallottunk meg, azt már sohasem sikerül bizonyíthatóan meghallani. A lebegő kérések, letaglózó kiáltások mind-mind halk suttogássá változnak a mindenség olvasztótégelyében. Milyen kicsinyesnek tűnnek a NAGY MORAJHOZ képest. Színészet és pszichológia — mormogta magában. írja meg maga, hiszen ő áll a színpadon, érezzen, másszon bele, nyalja körbe, szenvedjen. Jobb ebbe nem belemászni, inkább lassacskán lemorzsolódni, mit sem sejtve le-lemaradozni. Elkönyökölgetni, belenézni a félhomályba, odébb tolni egy öregedő tárgyat, kimenni egy megunt szobából, fel nem húzni az órákat, lesni a neonok fényét — mikor gyulladnak ki? Azután más jutott az eszébe: Utálok kezet fogni — gondolt egy tegnapi eseményre. Kellemetlen érzés, mintha a gyomrodból akarnának valamit kiszedni, a szemedbe nézve, pimaszul mosolyogva, kínosan átlátszó buzgalommal. Jobb idegenek között, nincs kéznyújtás. Nyelvnyújtogatás és vicsorítás, felségterület — harc, seggnyalás. Darkó Iván, Bimbó u. 42/6 és hasonlók: Született 1963 áprilisában, fogazata ép, haja színe szőke, különös ismertetőjele, hogy a bal kezén, a kisujján egy hosszú sebhely látható. Ezek a bélyegek, sarló — kalapácsok, sárga csillagok, és mit tudom, még mik, az emberiség fogékonyságát bizonyítják az őrületre. Mit írhatnék még erről? Minek? Nincsenek "feladatok".

Odakint valaki fütyörészett. Világosan hallotta: mintha fát vágnának. Könnyen megbizonyosodhatott volna, csakugyan így van-e, de mivel a toronyházak közé nehezen tudta odaképzelni a vidéki nyugalom zaját, inkább lemondott róla. Hörpintett a tegnaptól megmaradt teából. Egy apró csipkebogyómagot érzett a szájpadlásához tapadva, nyelvével leszedte és a hamutartóba köpte. A fölötte lévő emeleten megszólalt a rádió. A slágerzene elnyomta a fejszecsapásokat. A falak vékonyak, csak arra jók, hogy az ember ne láthasson bele az ember tá