Irodalmi Szemle, 1993
1993/6 - HAJDÚ ISTVÁN: És odakint fát hasogatnak
HAJDÚ ISTVÁN nyérjába. Éjjel hallatszott minden parányi nesz, hallhatóvá vált minden mozdulat. Ha nem volt mit csinálnia, azzal szórakozott, hogy a lehallatszó zajokból próbálta kitalálni, mit csinálhat a szomszédja. Groteszk, sunyi helyzetekben, amikor egyedül van. Mondjuk, az orrát túrja, vagy épp "ott" vakarózik, grimaszokat vág a tükörben, magában beszél, pedikűrözik, netalán... Az átkozott csengő olyan határozottan szólalt meg, mint egy falhoz vágott tányér. De a következő csend már-már olyan kínos volt, mint amikor az ajtó előtt és mögött is egyszerre hallgatóznak, téblábolnak, vagy szorongva lapítanak bent, mintha előre tudná, a hóhér érkezett érte. Minden nyelés, akár egy ágyúlövés, a meggyújtott gyufa úgy ég, mint egy petárda. Elhatározta magát, hogy mégis ajtót nyit, hangosan lenyomta szobája kilincsét, majd szorosan a bejárati ajtóhoz lépett. Kémlelőnyílás nem volt, milyen nevetséges ez az egész, kattant a zár, és ő sarkig kitárta az ajtót. — Szia, hát mégis utolértelek — mondta a jövevény —, bemehetek? — Szia, gyere. Aki akar, az megtalál, nincs elveszett ember. Most hallgattam végig a kazettádat. Nem tudom... — Van kávéd? Táskás a szemed, hol csatangolsz? Tegyek fel vizet? Az a hülye törődésed! Megőrjítesz vele — akarta mondani, de nem mondta. Volt valami megható benne, s ha nem is karta bevallani magának, a törődés jólesett neki. — Nincs kávém — mondta —, de van teám a konyhában. Gyógytea. Le kell szűrni. — Hozzak neked is? — kérdezte, és a választ meg sem várva kisuhant, csak az hallatszott, hogy a konyhában a csészékkel csörög. — Istenem — sóhajtott akaratlanul, és gyorsan körülnézett, nincs-e túl közel a lányhoz, nem hallotta-e meg a sóhajtását. Az istenből csak a visszhang maradt a szobában, az is egy porszemmel kirepült az ablakon. Négy emelettel lejjebb tempósan fát hasogattak, a hangok inkább egy skandináv tájba illettek volna, mint a szürke skatulyák közé. Most már rögeszméjévé vált a felismerés: valaki fát vág. A "tétnek" vizuális értéke is lehetett volna számára, de tudta, hiába nézne ki az ablakon, semmit sem látna, legfeljebb a kutyáikat sétáltató embereket, akiknek a kutyáik jelentették az egyetlen "normális" kapcsolatot a természettel, a csodálatossal. Az ujjával egy kört rajzolt az asztalra, majd egy láthatatlan ellipszisbe süllyesztette, akár a bolygók pályája, s közben a gondolattalanság zsibbasztó állapotába próbálta magát kényszeríteni. Túl sok volt a zavaró tényező. Például: Eszébe jutott, hogy holnapra megígérte az egyik ismerősének, neki ajándékoz pár bélyeget, mert ő már lemondott minden tárgyról, amelyhez gyűjtőszenvedély párosulhat, s viccesen közölte vele, hogy ezentúl pénzt fog gyűjteni, ami szintén furcsa hóbort, ördögi. Határozottan emlékezett egy piros celofánba csomagolt bélyegre, fogaskerekeket ábrázolt, ugyanakkor az ujjbegyeiben elraktározódtak a bélyeg érintésekor feltörő érzések, s fülében hallotta az átlátszó celofán zizegését. A gyűjtőket naiv fanatikusoknak tartotta, akárcsak azokat a keresztényeket, akik szolgalelkűségükért és imáikért jó pontot várnak a remélt mennyben.
