Irodalmi Szemle, 1993
1993/6 - HAJDÚ ISTVÁN: A papagáj
HAJDÚ ISTVÁN körülötte a levegő. Már nem hallotta a dzsungel ismerős hangjait, nem érezte a növények változatos illatát. A levegőben furcsa, émelyítő, csípős bűz terjengett, szédült tőle, felfordult a gyomra. Végtelen elviselhetetlen zaj és dübörgés hallatszott, amely a kivágott faóriások zuhanására emlékeztette. Ekkor ijedt meg először, nem is a dübörgéstől, hanem valami furcsa, nyomasztó érzés kerítette hatalmába. A kalitkájáról gyakran került le a lepel, emberek vették körül, nézegették, vitatkoztak valamiről. A fehér emberke idegesnek látszott, sóvárgó pillantásokat vetett feléje. Csak akkor vidult fel, amikor egy szemüveges, őszülő férfi közölte vele: "Kiviheted, elintéztem a papírokat, minden rendben van." Csak homályosan sejtette, hogy róla van szó, de a fehér ember öröme csak megszilárdította benne a sejtést, fokozta nyugtalanságát. Kalitkáját egy fehér, odvas szerkezetbe rakták. Körülötte sötét volt, de a neszezésről más élőlények jelenlétére következtetett. Óvatosan elrikkantotta magát. Válasz nem érkezett. Újra próbálkozott, eredménytelenül. A harmadik rikkantásra szárnycsapkodás és óvatos, fojtott válaszok érkeztek. A társai voltak. Beszélgetni, társalogni szeretett volna, de hirtelen fültépő sistergést és süvítést hallott, amit nem lehetett túlharsogni, körülötte minden remegett, a levegő átforrósodott. A gyomra nehéz ökölként táncolt a belsejében, tépte a beleit, szorongatta a szívét. Testéből meleg, büdös folyadék lövellt ki, csőrét keserű, bomló magok szorították szét. Elájult. Arra ébredt, hogy vakító világosság van körülötte. Fehér, kocka alakú helyiségben akasztották fel a kalitkáját (zártság a zártságban), gömbfejű, hosszú szárú növények társaságában. Vizet ivott, megpróbálta szétterjeszteni szárnyait. Mindene fájt, forgott vele a világ. Mozgásával zajt csaphatott, mert arra lett figyelmes, hogy két alak áll előtte. — Na látod, megmondtam, hogy túléli, kemény fából faragták a Dzsungel Szellemét, a Vörös Papagájt. — Inkább hagytátok volna ott, ahol volt, itt elpusztul — felelte egy másik hang, majd hozzátette —, mit akarsz vele csinálni, minek neked egy papagáj, van már itthon elég állat. — Megtanítom beszélni. — Beszélni? Hogyan? — Azt mondják, ha felvágják a nyelvét, meg lehet őket tanítani bizonyos szavakra, feltéve, ha sokat ismételjük nekik. Olyan ez, mint a reklám. — Utálatos, drasztikus módszer ahhoz, hogy elmondhasd, van otthon beszélő papagájod. Sohasem fog beszélni, belepusztul. — Az állatok máshogy érzik a fájdalmat. — Igen, mondjuk, nem tudnak sírni. Szadista vagy. A beszélgetés további részét már nem hallotta, mert a beszélők fokozatosan eltávolodtak mellőle. Az egyik hangot ismerősnek találta, a másikat nem ismerte. Csak később tudta meg, azon a szörnyű fájdalommal és vérrel teli napon, amikor felmetszették a nyelvét, hogy a másik hang az emberke fiáé volt. Előtte elkábíthatták, mert nem emlékezett semmire. Égető fájdalom hasogatta a nyelvét, a csőrét nem tudta kinyitni, a hangszálai felmondták a szolgálatot, egész teste izzott és folyadékot kívánt. Ekkor ismerte meg a fiút, aki dührohamot kapott a történtek után, ordítva rohangált, csapkodta az ajtókat, veszekedett az apjával. Később megnyugodott, egy világos edénybe vizet hozott a papagájnak, és hosz-
