Irodalmi Szemle, 1993
1993/6 - HAJDÚ ISTVÁN: És odakint fát hasogatnak
És odakint fát hasogatnak szán bámulta. Eme nyugodt pillanatok csak arra szolgáltak, hogy új erőt gyűjtsön szinte már hisztérikus kirohanásaihoz. — Szadista állat, olyan vagy, mint ők, nem különbözöl tőlük. Képes vagy egy madarat agyonkínozni merő egoizmusból. — Csend legyen, fogd be a szád! — üvöltötte az apró emberke. — Beszélni fog, ha mondom! A jelenet után valamiféle elvont kapcsolat alakult ki a fiú és az apa között. A srác egyre kevesebbet tartózkodott otthon, de sohasem felejtette el megnézni a madarat. Vizet hozott, kitisztította az etetőjét. A kis emberke is gyakran látogatta, érthetetlen dolgokat mondott, s folyton ezt ismételgette: Pityuka, Pityuka, Pityu ka... Otthagyta az apját, pedig szerette volna még úgy istenigazában megmondani neki a magáét. A szobájába ment, és elővette a hátizsákját. Hirtelen nem tudta, mit csomagoljon be. A szekrényből besöpörte a holmiját, a polcról levett néhány könyvet, majd visszatette őket. Nem tudott otthon maradni, képtelen volt ebben a vibráló, idegtépő közegben élni. A zsákot az ajtó elé tette. Valamit még el kell végeznie. Óvatosan a kalitkás szobába lopakodott. A papagáj a hintán ült. Amikor észrevette őt, leugrott, és az itatóhoz telepedettt. Friss vizet öntött neki, kinyitotta a kalitka ajtaját, és mindkét kezét becsúsztatta a résen. Az alkalmas pillanat akkor következett el, amikor a papagáj inni kezdett. (Bal kezével hátulról keményen leszorította a szárnyait, jobb keze mutató- és gyűrűsujja közé szorította a papagáj fejét, és egy hirtelen mozdulattal elfordította csuklóját. Ujjai között érezte a csigolyák roppanását, kezében a szárnyak tehetetlen rángatózását. Elengette a madarat, bezárta a kalitka ajtaját, poggyászát a hátára dobta, kilépett az utcára, és behunyt szemmel messzire eldobta a lakáskulcsot.) És odakint fát hasogatnak Hová nézhetett volna? Egyenesen maga elé, megbabonázva bámulta a padlót, mintha tekintetével át akarta volna szúrni, akár egy tű a vásznat. Egyáltalán nem biztos, hogy látott valamit, csak saját létében volt bizonyos. Rá szeretett volna jönni valamire, de néni tudta magát kirobbantani az üres kérdések szorításából. Örökös bizonytalanság. Mint egy elmérgesedett seb. Mint a szögesdrót, ha csak ránézett, érezte a tüskék vérfakasztó támadását. Ennek sohasem lesz vége. Folytatnia kellett a játszmát, vibráló tükrök visszfényében, nyaldosó árnyak között és lucskos sötétségben, kacagás és sírás közepette, egyetlen igaz pillanatra várva. Az egymásba folyt pillanatok, az időlavina, a képek pasztellszínei, az aszfalt
